13. rész - Nélkülünk könnyebb lenne, avagy hajnal

Jessica – Angel

***

„Mikor még kisgyerek voltam megnéztem a Drakula halott de élvezi-t. Akkor nagyon féltem tőle. De most már akár én is lehetnék egy ilyen rémfilm főszereplője.”

***

Mosolyogva, bár kissé fáradtan léptem be a lakásunk ajtaján. Ledobtam magamról a szandálomat és halkan elindultam a szobám felé.

- Te? – húzta fel a szemöldökét Bill mikor meglátott.

- Hozd még rám a szívbajt. – forgattam a szemeimet. – Egyébként moziban voltam.

- Oda nem este szoktak menni az emberek? – húzta fel a szemöldökét.

- Képzeld, napközben is vetítenek filmeket.

- És nem a szerelmesek mennek moziba?

- De igen, este. Ha napközben megy, valaki moziba az a haverjaival lóg. Vágod Bill?

- És annyira jó barátod ez a valaki, hogy miatta felvetted a lapis lazuli gyűrűdet?

- Bajod van Bill? Ha igen mond meg nyíltan. – néztem rá keményen.

- Igen, bajom van. – igazi vámpírtekintettel bámult rám. – Ha ennyit flörtölgetsz meg randizgatsz Klaussal akkor minek hülyíted a bátyámat?

- Én nem hülyítek senkit. – csattantam fel.

- Akkor ne találkozz vele. Nem bírom, ha emberek közelében vagy. Veszélyt jelentenek ránk.

- Furcsa. – fontam össze a karjaimat. – Mikor még ember voltam, nem volt velem semmi bajod.

- Akkor sem repestem az ötletért. De hát végül is elküldött. Aztán történt az-az incidens.

- Milyen kedves, hogy a halálomat incidensnek nevezed. – mosolyogtam rá.

- Nem mintha te jobban élvezted volna.

- Hát nem, köszönöm kérdésedet.

- Akkor? – húzta fel a szemöldökét.

- Mi akkor? – néztem rá értetlenül.

- Lapítani fogsz?

- Mi vagyok én, egy kutya? – fortyantam fel.

- Akkor ezt nemnek vehetem?

- Hát, ja. – és akkor máris a falnak vágva éreztem magam.

Bill kurva vékony, rohadt hosszú ujjai szorosan a nyakam köré fonódtak így meggátolva, hogy elegendő oxigén jusson a tüdőmbe. Akkor még nem igazán érintett meg a dolog, de tudtam, hogy hamarosan súlyosan befolyásolni fog.

- Mit akarsz, mit tegyek? – sziszegtem.

- Talán nem voltam elég világos? – a szeme a vörös és a barna árnyalataiban játszott, amitől megborzongtam, de nem mutattam ki.

- Szerintem azt akarod, hogy Tommal szétmenjünk.

- Okos lány. – mosolyodott el gúnyosan és levette a kezét a nyakamról. – Szóval, mikor indulsz?

- Tessék? – döbbentem le.

- Jól hallottad! Tűnj el innen!

- Hát azt lesheted Bill! – fortyantam fel. Egy lépéssel közelebb léptem és nekivágtam a falnak. A pupillái hatalmasra kerekedtek és egy apró piros pont jelent meg a szája szélén.

Vér…

Igazság szerint fogalmam se volt róla, hogy milyen erő lapult bennem. Az első igazi „erőpróbám” az volt mikor megtámadtak minket a farkasok. De akkor azt hittem az adrenalin dolgozott bennem. Ráadásul a dolgok összefolytak.

- Bill… én… - valami értelmeset próbáltam kinyögni, természetesen fölöslegesen.

Esélyt sem adott arra, hogy magyarázkodjak, bár az ilyen helyzetekben ez felesleges.

Villámgyorsasággal előttem termet és a falhoz vágta a fejem. A testem elernyedt és minden kezdett elhomályosulni. Az utolsó kép az, hogy Tom felém szalad, majd filmszakadás…

Mikor felébredtem Amélia ült mellettem. Rávigyorogtam és felültem, bár iszonyatosan szédültem és lüktetett a fejem.

- Mennyi baj van velem. Igaz? – az arca komor volt, amitől az én arcomról is lefagyott a vigyor. – Most meg mit csináltam?

- Tom és Bill. Párbajozni fognak.

- Úgy kell nekik, ha ilyen hülyék. – ami az ikrekkel volt kapcsolatos soha nem vettem igazán komolyan, de akkor valahogy nagyon rossz előérzetem támadt.

- Ezt nem érted. – vetette oldalra a pillantását.

- Hát nem. – simogattam meg a fejem.

- Tudod, hogy harcolnak a vámpírok. – kezdte magyarázni.

- Hát félig meddig. Én még csak egyszer harcoltam és az is igazából védelmezés volt.

- Egy párbaj egyáltalán nem olyan. Ezt ezüstkaróval vívják.

Megfagyott bennem a vér. S ha eddig azt gondoltam forog velem a világ ez még rátett egy lapáttal. Ijesztő képek kezdtek el cikázni a szemem előtt. Vámpírok párbajairól. Aztán rájöttem, hogy ezt nem is én látom.

Amélia elméjében voltam. Az ő emlékeit láttam. És éreztem, amit ő érzett… Harag, gyűlölet, szeretet és félelem…

Nem voltam benne biztos, de mintha az egyik férfit már láttam volna. Az emlék nagyon homályos volt, mégis kristály tiszta. Mintha az egyik férfit láttam volna már. Csak nem jutott eszembe, hogy hol. Ekkor, valami kilökött Amélia fejéből.

- Miért csinálják ezt? – tettem fel a kérdést magam elé bámulva, holott tudtam rá a választ. Amélia nem szólt semmit. – Miért? – néztem rá könnyes szemekkel miközben kétségbeesetten kiabáltam. – Miért teszik ezt? Semmi nem ér annyit, hogy ez így legyen. Amélia! Amélia kérlek… - a hangom kezdett elcsuklani. – Hol… hol vannak?

- A tisztáson.

- Az hol van? – keltem ki az ágyból. Vagyis próbáltam, mert még mindig szédültem.

- Nem mehetsz oda! – fogta meg a kezem Amélia mikor megszédültem. – Ilyen állapotban egyedül nem!

- Akkor vigyél el! – néztem rá határozottan és merev arccal, holott legbelül a harag magam iránt, már lassan felemésztett.

- De Jessica… - kezdett akadékoskodni.

- Ha kell, keresek valakit, aki tudja. Bárki is legyen az. – Amélia tudtam mire akarok kilyukadni. Ha ő nem segít képes lettem volna egy vérfarkast keresni.

- Gyere! – átkarolta a derekamat és segített lemenni az autójához.

Nem tudom mennyi ideig mentünk. De nekem egy örökkévalóságig tartott. Miközben végig a telefonom kijelzőjét néztem, amin Tom képe volt. És lassan elaludtam…

- Jessica. – Amélia óvatosan rázogatott.

- Megjöttünk? – nyitottam ki a pilláimat.

- Igen, de még nincsenek itt.

- Mindent köszönöm. – öleltem meg mikor kiszálltam az autóból.

- Mire készülsz Jess? – a hangja rémült volt.

- Arra, aminek már rég be kellett volna következnie. – mosolyogtam életvidáman.

- Ne. Azt nem teheted! – gyönyörű arcát eltorzította a fájdalom.

- Mindenkinek így lesz a legjobb.

- De…

- Kérlek, mond meg Biancának és Miának, hogy sose felejtsenek el. Ők voltak az igazi családom.

- Rendben. – bólintott. Ennyi idő alatt kiismert annyira, hogy ne próbáljon meg észérvekkel hatni rám.

- Nagyon köszönöm! – még egyszer megöleltem.

- Vigyázz magadra! – bár ez elég értelmetlen mondat lett volna másoknak, én tudtam mire gondol.

- Rendben.

Amélia beszállt az autójába, majd egy utolsó szomorú pillantás után elhajtott.

Egyedül maradtam egy kicsit. Bár nem tudtam, hogy az ikrek mikor is fognak odaérni. De addig is legalább végigpörgethettem magamban az elmúlt kicsit több mint 20 évet.

Az első kb. 5 évemről semmilyen emlékem nem maradt. Csak azt tudom, hogy meghalt az apai ágú nagymamám és nagyapám. Az első igazi emlékem elsős koromról volt mikor egy fiú meghúzta a hajam, mire én arcon vágtam. Erre a tanár behívatta a szüleimet és egy hét szobafogságot kaptam. De igazság szerint, ha belegondolok az életem addigi részéről szinte csak rossz emlékeim voltak, szóval megpróbáltam a jókat összeszedni. Hála égnek abból is volt pár. Mint mikor kiengedtük az osztály hörcsögét és egy hétig nem találtuk meg. Vagy mikor az egyik osztálytársnőm azt mondta ő egy királylány én meg erre azt feleltem akkor én vagyok a fő gonosz lánya és jól el fogom náspángolni. 3 napig nem jött utána iskolába, mert félt attól, hogy „elveszem a hercegét és a trónját”. Ezek voltak talán az alsós korom legmeghatározóbb pillanatai.

Aztán mikor 5-ödikesek lettünk én beálltam az idősebbekhez és rocker lettem. Hát azt nem felejtettem el. Mikor a folyosón mindenki félreállt, hogy a bandával elférjünk, mindenki előre engedett, és irigykedve néztek rám. Abban a kis csoportban igazság szerint csak 7. és 8.-osok voltak, akik ténylegesen egy rock bandát alkottak. Engem azért fogadtak be, mert meghallották mikor egy tanár veszekedett rám mondván: „Ilyen szakadt, agyonmosott, festékkel leöntött pólóban nem járhatsz iskolába!” mire én azt feleltem: „Akkor tessék megmondani a 8.-os lányoknak, hogy ne mutogassák a seggüket meg a mellüket.” Hát azért fogadtak be. Két éven keresztül segítettek, aztán mikor én kerültem hetedikbe, már az egész csoport elballagott és nem találtam másokat, akik ugyanúgy érdeklődtek volna az iránt a zenei irányzat iránt. Másrészt pedig már én se rajongtam azokért az együttesekért. Így hetedikes koromban emos lettem.

Na ha addig nagy port kavartam, akkor ezt hurrikánnak nevezhetnénk. Valamiért elkezdtek tőlem félni és páran úgy tartották maga az ördög vagyok. Bár ez lehetett a leghülyébb következtetés. Így telt el a 7. és a 8. évem az általánosban. Végül is gimnazista lettem.

Akkor vetettem le magamról az „emo-s csaj” elnevezést és lettem egy rettentő belevalós csaj. Bárki, aki be, mert szólni nem épp szépen végezte. Ezzel az is együtt járt, hogy néha rajtam is kék-zöld foltok éktelenkedtek. Ráadásul nem egyszer kerültem a kicsapás közelébe. De így összevetve mégis az volt a legdurvább, hogy elloptam a nővérem személyiét, aki akkor volt 19 és vettem egy üveg vodkát, amit 3-an ittuk meg, a két legjobb haverommal. Utána egy darabig nem tudtunk ránézni az alkoholra. De a legdurvább húzásom mégis az volt mikor felrobbantottam egy petárdát az osztályban. De soha nem derült ki, hogy én voltam. Végül nagy nehezen elértem a 10-be. Mondjuk nem is a jegyeimmel voltak bajok, mert simán hoztam a 4-es átlagot.

Másodikosként az embernek azért kicsit benő a feje lágya. Ez velem is így volt. Hiszen nem ütöttem meg minden embert, aki akár csak csúnyábban nézett rám. De már nem is kellett. Egy év alatt elterjedt a hírem.

De hát mivel nem voltam tökéletes és nem akartam, hogy a szüleim és a tanáraim elbízzák magukat ezért rengetegszer lógtam, kiszöktem a suliból és cigiztem. Bár ez utóbbi soha nem derült ki.

Ha így visszagondolok az utcsó két gimis évem nem volt valami nagy szám. Tanultam és partiztam, de korántsem olyan vadul, mint a gimi első két évében.

Hát nagyjából ennyi. – gondoltam. – Húsz év legszebb élményi. Pár percbe sűrítve.

A gondolatmenetemet csak az zavarta meg, hogy két autó érkezett. Legalább is, ha jól láttam. Mivel sötét volt és a látásomat néhány könnycsepp homályosította el.

Amilyen gyorsan csak tudtam elbújtam pár bokor mögött és vártam. Szerencsémre nem kellett sokat. Két alak közeledett. Az egyik a tisztás jobb, a másik a bal oldala felé. Bár nem voltak egymástól igazán távol. Mikor megálltak, szembefordultak egymással. Akkor már ki tudtam venni az arcukat. Tom állt hozzám közelebb, Bill pedig kb. 5 méterrel arrébb.

- Biztos ezt akarod? – kérdezte Bill nyugodtan.

- Nem. – válaszolt ridegen Tom. – De nincs választásom.

Láttam, ahogy megfeszülnek az izmaik. Fagyos csend volt köztük. Kissé előre hajoltak, és akkor…

Kivágódtam a bokorból. Harcállásban meredtem rájuk, bár rohadtul szédültem és kétséges volt, hogy meg tudom tartani az egyensúlyom.

- Jess… - lehelte Tom.

- Elég. – kiáltottam és a könnyeim előtörtek. – Normálisak vagytok vagy mi a szar? Testvérek vagytok Ikrek! Miért nem vagytok képesek ezt felfogni? Hülye barmok! Idióták vagytok! Vagy rosszabb. Sokkal rosszabb. Ezt a nagy hajcihőt csináljátok egy hülye kis picsa miatt, aki mindig bajba kerül. És mindent elront… - elcsuklott a hangom.

- Jessica… - próbált közelebb jönni Bill.

- Maradj! – néztem a szemébe vörös tekintettel mire hátrahőkölt. – Miattam van minden. Tudom. De ennek most vége. – előhúztam az ezüstkarómat.

- Jess! – vetette rám magát Tom. Egyikünk se ejtette el a karót, és vigyáznunk kellett nehogy megsebesítsük a másikat. – Normális vagy?

- És te? – vágtam vissza. Már nem sírtam, de a könnyek égették a szememet.

- Ha te itt vagy? – akkor már szinte suttogott.

- Nem kellene most ebben a helyzetben lennünk.

- Nem is kell. – rázta meg a fejét.

- De ez fájni fog. – figyelmeztettem.

- Bírom a fájdalmat. – egy halvány mosoly villant meg tökéletes arcán.

- És biztos nehéz lesz.

- Ketten mindennel megbirkózunk.

- A szerelem elmúlhat.

- Az enyém nem tud. – akár egy hős szerelmes.

- Akkor kezdjük el. – fújtam ki a levegőt.

- Rendben. – feltápászkodtunk.

Álltunk ott egymással szemben. Csak néztük a másik tekintetét és tudtuk mit gondol a másik. Legalább is én biztosra tudtam…

A nap első sugarai lassacskán megvilágították a tisztást. A mellette lévő tó tükre fényesen csillogott, mintha csak apró ékkövek lettek volna.

Egy autó hangjára lettem figyelmes. Mikor oldalra fordultam, Bianca halálsápadt arcát láttam. És persze Améliáét. Egy apró mosolyt küldtem feléjük, majd ismét Tomhoz fordultam.

- Annyi mindent szeretnék neked mondani, de nem is tudom, hol kezdjem. Talán azzal, hogy szeretlek? Vagy, hogy a veled töltött napok voltak a legboldogabbak életemben? Vagy, hogy az alatt a rövid idő alatt, amióta megismertelek, arra jutottam, hogy nekünk együtt kell maradnunk? Tudom, hogy mostantól ezerszer újra át fogod élni az együtt töltött napokat. Hallani fogod a nevetésem, látni fogod az arcomat, és érezni fogod, ahogy megölellek. Mindez hiányozni fog. Tudom. Mert én is így érzek majd.

Tom kissé értetlen arcod vágott, ahogy kimondtam a szavakat. Majd elsápadt mikor a karóval a mellkasomban a földre rogytam.