14.rész - Bűntudat

Sziasztok!

Meloddy vagyok, voltam, leszek míg élek! x) És tartozom nektek egy NAGY BOCSÁNATKÉRÉSSEL!! Elég régóta nem volt rész, de most hoztam! Remélem még vagytok azért vagy ketten-hárman, akik itt vagytok (értelmetlen mondatok szakértője vagyok!!). Jó olvasást! ^^

Meloddy - Bianca szemszög

Sosem fogom elfelejteni azt a percet, azt az átkozott pillanatot, mikor az a lány, akivel jó formán együtt éltem az életem előttem feküdt. Holtan, vértócsában. Megölte magát. Bár ismerem a gondolkozását, mi szerint így kevesebb gondot okoz annak a férfinak, akit szeret, de abban a percben ez eszembe sem jutott. Akkor haragudtam rá. És ez most sem lesz másként.

Az ember elméjében ilyen esetekben kérdések fogalmazódanának meg, mint pl. "ha vámpír, akkor halála után miért nem porlad el?" vagy, hogy "nem egy ezüst karóval kéne ledöfnie magát?" - mert akkor nem kifejezetten láttam milyen karót döfött magába. Jessica teste összecsüklott és a földre hullott, mint az a virág, amit épp most tapostak el...

***

A temetés a tragédiára egy hétre történt. Hamvasztást terveztek, és történetesen (Mia elmondásai szerint) így is lett. Én kihagytam a temetést. Nem tartottam korrektnek, hogy ő hagyott itt engem, én pedig még el is menjek a temetésére sírni. Ez talán most szemétségnek hat, de nem az, hiszen dühös vagyok rá. Rohadtul dühös! Mérgemben pedig nem fogok ott lézengeni a temetésén ide-oda, céltalanul lődörögve. Ostobaság! És bár Jessica a legjobb barátnőm volt, de ezt sosem fogom megbocsájtani neki. Esküszöm ha valaha, valahol találkozok még vele, akkor olyan fülessel ajándékozom meg, hogy... de miket is beszélek? Az egyetlen személy, akire ebben a pillanatban haragudnom kéne, az nem Jess, hanem Tom, aki ezt tette vele. Jó! Megbeszélem magammal, hogy mától Tomra is haragszom. Sajátos felfogás! Akinek tetszik tetszik, ha nem akkor el lehet környezetemből navigálni!

Mély depresszióm teraszának peremén a TV nézésbe folytottam bánatom. Némiképp bűntudatom volt, hogy nem mentem el a szertartásra, de hamar lekűzdöttem, mert mindezt elnyomta az a kín-keserves düh, harag. Az iménti műsoron épp a Kid vs. Cat ment, amit már régóta imádok. És nem épp egy olyan történet menete van, ami eszembe juttatná Jessica... nos: történetét.

Éppen elmerengtem az űrmacskák és a harcias kedvű kiskölykök világába, amikor kicsapódott az ajtóm. Mia toppant be a pillanat hevében, és tekintélyesen vágta hozzám kézitáskáját.

- Hogy lehetsz ilyen szemét?!

- Mi van?

Érdeklődtem barátnőm idegroham állapota közepedte a célszemélytől, aki történetesen sírt.

- Neked is a barátnőd volt! Ez lett volna a legkevesebb.

- Mia, nézd... Jess világ életében önállóan gondolkozott! És még sosem okozott ekkora galibát a döntéseivel, mint most.

- Ezért nem jöttél el?

- Miért is nem mentem el?! Lássuk csak: NEM! Nem ezért. Hanem azért, mert ideges lettem rá.

- Ideges?

- Igen. Tudod... a hülye fejével nem gondolt bele abba, hogy esetleg mennyi mindenkinek hiányozna! Ha a szűk családi körének nem is, de nekünk, a barátainak, és Tomnak, a szerelmének jócskán.

- Talán megértelek. De attól eljöhettél volna!

Megforgattam szemeimet, és mivel nem akartam tovább folytatni ezt az értelmetlen eszmecserét (amúgy sem vagyok olyan lelki állapotban), így az előbb hozzám vágott táskáját visszaszolgáltattam a jogos tulajdonosának.

- Aú!

Nyögdécselt, majd mérges tekintettel viharzott ki a szobámból, becsapva maga után az ajtót. Mintha a sors akarna büntetni! Most vajon a világ is megharagszik rám?

Csatornát váltottam, minek után megcsörrent a telefonom... a kijelzőn édesanyám nevét véltem felismerni.

- Szia anya! ... A telefon töltőm?... Persze, akkor elszaladok vele! ... micsoda? Hogy lehetsz ilyen kis felelőtlen? Máris viszem!...

Le is tettem, és fény derült az igazságra, mi szerint a jó drága anyukám megérkezett a munkahelyén, ami történetesen a kórház telefon központosát, és portását jelentette. Igen, édesanya biztonsági őr! A sok gyerek mellé kellett ez a viszonylag megbízható állás, de csak azt érte el, hogy a munka helyén az összes hímegyed beleszeressen!

Felálltam, felmartam a töltőmet, bedobtam egy kistáskába, és miután felkaptam a fehér tavaszi dzsekimet el is indultam a kijárati ajtó felé. Megfordult a fejemben, hogy Miát is megfelelő tájékoztatással lássam el, de szerintem most egy ideig nem kifejezetten zargatja a gondolat, hogy én mikor hova megyek. Így csak elmentem szó nélkül.

Pont elcsíptem egy helyi járatot, amivel pont a kórház elé érkeztem. Leszálásommal megegyező pillanatban fedeztem fel azt a kalapos alakot, aki mellettem aludt a buszon. A kalapját nagyon az arcába húzta, így nem tudhattam ki lehet, de arról meggyőződhettem, hogy engem követ, mert velem együtt szált fel, és mellém ült le, aztán, mikor feltűnt neki, hogy leszálok, ő maga is leszált. Alkalmam sem volt kisilabizálni ki lehet az illető, de valamit akar tőlem! Nem érzek semmi pozitívat a szándékában. De zavartatás nélkül tértem be a kórház főbejáratán - ahová ismét csak követett - és mikor észre vette, hogy a telefon központ felé szaporázom lépteimet (ahová, megjegyezném, idegeneknek bemenni tilos!!) tovább ment a férfi mozsdó irányába. Az ajtóban állva lestem bágyadtan utána. De aztán nem törődtem túl sokat a kérdéssel, hogy mi a jót akar tőlem, mert engem már majdnem kinyírtak a farkasok, egy vámpír - énekes hapsival rohangáltam más vámpírok elől, és egy boszorkánnyal, valamint megint csak egy vámpírral éltem egy fedél alatt. Ezek után nem fog egy ismeretlen (feltehetőleg ember) férfi, aki engem követ - beszarasztani!

- Jaj, Bia!! A töltő.

- Tessék anya.

Adtam neki két puszit. A délutánom hátra lévő részében mindenről beszámoltam neki! Persze a túlvilági misztikumos részleteket jól átcserélve valami hihetőbbre... látszólag megértette bánatomat.

- És most akkor Mia haragszik rád?

- Igen.

- Helyes!

Tévedtem! Mégsem ért meg... vagy csak nem lát benne értelmet?

- És pedig miért?

- Jessica a barátnőd volt, mégha a pasijának az öccsével össze is kapott, meg többször is majdnem kirúgatta a hapsit a munkahelyéről, és aztán kiugrott a vonat elé, mert úgy gondolta, hogyha ő nem lenne, akkor a Timo...

Hát igen. Egy KICSIT átalakítottam a történetet, és azt mondtam, ami először az eszembe jutott. Viszont a Timos rész nem állt közel a szívemhez...

- Tom!

- Az! Jobb életet is élne. Tehát ha a barátnőd akkor jóban-rosszban mellette kéne lenned! És el kellett volna menned a szertartásra.

- El, de már mindegy.

Anya nyakon vágott. Egy gyengébbet!

- Ou!! Hé! Ezt most... na jó, megérdemeltem!

- Meg ám! Most pedig húzd a segged a temetőbe! Majd ha itthon leszek én is kinézek, és te akkor is velem jösz.

- Menjek ki, mi?

Érdeklődtem tőle tarkómat simogatva.

- Pontosan!

- Remek. Már itt sem vagyok! Majd behozod a töltőt, ha jónak látod. Na én leléptem!

Közöltem vele, majd kitértem a bódéból. A kalapos embernek se híre, se hamva!

A kórház mögötti területen közelebb van a buszmegálló, ígyhát azt választottam. Bár a nyugodt vételű sétát némiképp akadályozta a kissé elburjánzott növényzet - ami megint csak arra vall, hogy azokat a területeket, amiket az emberek többnyire nem látnak, csak ha nem pontosan arra mennek - ezekre nem fordítanak akkora figyelmet, mint a látható részlegekre. Én pedig mindig erre járok, szóval nem lenne ellenemre, ha a növényzetet itt is látná fűnyíró!

De nem egyedül vagyok olyan ember, aki erre jár, így egy kisebb ösvényt már kijártak az erre haladó emberek. Szóval akkora nehézséget még sem okozott itt átjutni! De az mégiscsak akadály-tényező ként szolgált, hogy úgy éreztem valaki követ. A kalapos ember? - és alig gondoltam ki egy ismerős alak ugrott be közvetlen elém, amire olyat ugrottam féltemben, hogy még a benti mozgásérzékelő-lámpa is felvillant. A félhomályban pedig kirajzolódott Bill arca.

- Bianca!

- Jesszus Mária! Hát neked hobbiddá vált, hogy örökké utánnam koslass, mint egy kiskutya? Kereshetnél más rajongót is! Hidd el, mind a tíz ujjadra akadna egy-egy millió nőstény...

- Bianca... nem erről van szó! Valakivel muszály beszélnem!

- És pont kizárólag velem? Mióta követsz?

- Amióta elindultál.

- Te voltál a kalapos ürge?

- Kala... látsz valahol nálam kalapot?!

- Bocs. Akkor nem.

- Milyen kalapos ürge?

- Egy ürge a csúnyábbik nemből! Lehet csak egy pedofil, aki kb. 15 évesnek nézett engem. Nincs vele egyedül!

- Jaj, tök mindegy... másról van szó!

- Éspedig?

- Bianca, Jess izé...

- Most ha azzal jösz, hogy Jessica temiattad halt meg, akkor felszaladok a kórház tetejére, és leugrok.

- Szép... de pedig így van!

- ÍGY VAAAN??! Nem, nem így van. Jess Tom miatt halt meg.

- Nem igaz!

- De! Hallgass már meg te Zordon-imitátor!

- Zordon?

- Igen! Ha nem tűnt volna fel olyan a sörényed, mint az Oroszlánkirály-béli főgonosznak.

- Jobban te sem tudsz bókolni... miről hallgassalak meg?

- Kezdjük azzal, hogy Jess nem miattad halt meg, hanem Tom miatt.

- Ezen már túl estünk.

- Légyszives egy percre legyél már képes befogni!

Jelképesen szájára csapta tenyerét, és kíváncsi szemekkel pislogott felém. Végre kifejthettem...

- Szóval... Jess azért ölte meg magát, hogy ne okozzon több fejfájást Tomnak!

- De Tomnak eddig se... !!

Most én érvényesültem: saját kezemmel fogtam be a száját.

- Röviden: Jessyt saját hülyesége vitte a halálba! Nem kell ezen bánkódnotok.

- És te miért vagy ilyen?

- Ilyen milyen?

- Ilyen gonosz. A temetésen sem láttalak, most meg őt sértegetet! Kegyetlen vagy...

- KEGYETLEN?! Na takarodj előlem!!!

Mutattam az ellenkező irányba, mint amerre én akartam volna menni. De Bill megfogta irány-táblának használt kezem és közelebb rántott magához, majd még feljebb emelte a hangját.

- Most is azt csinálod! Neked miért esik jól elrejtened az érzelmeidet?! Semmi értelme!

Elrejteni az érzelmeimet? Most, hogy így mondja ez eddig eszembe sem jutott. Hogy én elrejtem az érzelmeimet! Akkor talán ezért folytogat a sírás? De mégsem könnyezek.

- Semmi értelme? Ha erre akarsz kilyukadni közlöm veled, hogy azért rejtem el az érzelmeimet... mert... ez csak óvatosság!

- Óvatosság? Magyarázd meg!

- Nos: így senki sem bánthat, mindenki szemében erősebbnek tűnhetek. Meg ilyenek!

- És mi hasznod ebből?

- Hm? Most mondta... !!

És most ő fogta be az én számat még szabadon lévő kezével. Csak dadogtam volna! Jól tette.

- Figyelj, Bia... én már sokkal többmindent átéltem, mint te! Sokkal jobban kiismertem az emberi kegyetlenséget. Ha valaki bántani akar, akkor úgyis megtalálja a gyengédet! A vámpírokkal sincs ez másként.

- Neked mi a gyengéd?

- Fogalmam sincs ebben a pillanatban! De biztosra veszem, hogy van, és jó sok. Több, mint pl. Tomnak! Neki egy volt. De már az is csak múltidő!

- Jessica?

- Igen. Ilyen ez a popszakma... értsd szó szerint!

- Haha. Csak nevetni ne felejtsek el a következő ilyen poénodnál!

Nem tudom meddig beszélgettem még ott Billel erről a sok értelmetlen össze-visszáról. De az már szent, hogy nem két percig! S miközben mi ott váltottuk ezt a nem épp értelmetlen eszmecserét előtört megint a bűntudatom, és már másra sem vágytam, csak, hogy elmenjek a temetőbe... Jessicához!

- Bill, Jessica urnája merre van?

Tettem fel a kérdést, és miután még ezt elmesélte, már nem tartottam szükségletet a társaságára. De a maga akaratos módján csak elkísért a temetőig! A temető kapuja előtt viszont szembe fordultam vele, és tekintetét megtalálva közöltem vele további akaratom.

- Innen jobb szeretnék egyedül menni! Köszönöm, Bill.

- Megvárjalak?

- Nem öt percet fogok bent tölteni.

- Nem baj, itt várok rád.

- Menj addig nyugodtan haza! Úgyis elég gyors vagy hozzá.

- Nem. Itt maradok!

- Jól van... ahogy akarod!

- Végre.

Megint megfogta a kezem, és ismét közelebb húzott magához. Nem tudtam mi célból, de hamar választ kaptam fejemben megvillanó kérdésemre: Bill homlokon csókolt, és magához ölelt. Akkor csak pislogni tudtam, de nem mondom, hogy nem esett jól! Még egy mosollyal is megajándékoztam. Aztán mély sóhajtás, és átléptem a temető kapujának küszöbét.

A régi-és új sírok közt tartottam a célpontom felé. Amikor megtaláltam Jess urnáját rászántam magam arra, hogy leguggoljak, így pont szemmagasságba kerülve vele. Eddigi életünk során mindig is magasabb volt tőlem! Fura most "egy szinten" lenni vele.

Belekezdtem előre kitalált szónoklásomba...

- Jessica! Jess... ne haragudj! Az igazat megvallva a helyedben én is ideges lettem volna, ha nem jöttél volna el a temetésemre. És ezért nem jöttem én sem! Így akartalak talán büntetni, vagy nem is tudom... de aztán ráébresztettek többen is, hogy nem helyes! Mia nem szól hozzám, anyám tarkón vágott, Bill meg leugatta a fejem. Változatos, mi? De most fő, hogy megbántam, és a bűntudattól vezérelve eljöttem ide. Úgy szégyellem magam! Imádtalak Jess. Te és Mia voltatok - sőtt! Még vagytok is... a legjobb barátnőim! Akkora barom voltam. Ne haragudj!

Elmorzsoltam egy imént keletkezett könycseppet szemem sarkában, de mikor ezt letöröltem a másik oldalon végig gördült egy az arcomon. Talán a bűntudattól, talán a bánattól, sőtt talán mindkettőtől. Nem éreztem semmit akkor! Csak a nagy űrt. Mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. De, hogy hagyjuk ezt a nyálas, romantikus formaságot, így inkább koncentráljunk a következő látogatóra! Bill? Helyette Tom!

- Nocsak-nocsak. Te? Itt? Nem képzelődöm?

- Hagyjál Tom, tudom, hogy mit gondolsz.

- Semmit azon kívül, hogy mekkora szemét vagy.

- Mi?!

- A temetésre nem toltad le a segged, de van pofád egyedül idejönni, lelkizni. Gratulálok!

Tom szavaival a lelkembe taposott, többször is. De tőle szinte már megszokott tény a folytonos negativitás. Főlleg ilyen Jessicás-ügyekben! Ezért tehát nem fordítottam több figyelmet nekem szánt dialógusára. És lehet nem akartam ebben partner ként szolgálni, de azért a szavak maguktól jöttek!

- Neked ehhez semmi közöd.

- Tudom miért csináltad. Bill elmondta!

- Találkoztál vele?

- Igen, még most is a temető előtt vár rád. Nem tudom megérdemled e!

- Most azért vagy mérges rám, mert nem jöttem el a szertartásra?

- Bálványozom ezt a szőke logikát.

- Tehát igen... és ne gyere a hajszínemmel, mert a szádba lépek! Most itt vagyok. Ez a lényeg!

- Ja, de amikor kellett volna nem voltál ott.

- Leszálnánk a témáról?!

- Na persze...

Tom háttal állt a sírköveknek, én pedig az urnáknak. Így a dühöngő gitáros mögött tornyosuló sírkő takarásában rejtőzködő Billt is észrevettem. Aki csak állt, és bizonyára azt várta, mikor ugrik nekem Tom! Kedves tőle, de az ilyen ügyek megoldásában jeles vagyok.

- Nem konkréttan rám vagy dühös, Tom. Hanem inkább magadra! Mert azt hiszed miattad halt meg.

- Nem hiszem, mert ez így van.

- Jó! Akkor megbeszéltük. De attól, ha most engem itt helyben kinyírsz is, szerinted vissza fog jönni Jess?

- Miért akarnálak kinyírni? Még a végén én is veled halnék!

Válla fölött Bill felé nézett, majd tekintetét visszairányította rám. Jobbnak láttam, ha mosolygok, így ezt is tettem! Odaléptem Tom elé, majd olyan közel araszoltam hozzá, ahogy csak lehet. És vállára helyeztem jobb kezem.

- Tudom, hogy az téged a legkevésbé sem zavart, hogy én nem mentem el Jess szertartására... de el kell mondjam, vagyis inkább rá kell ébresszelek arra, hogy neked egyedül az a bajod, hogy nem tudsz nélküle megmaradni! Úgy akarsz majd belefeledkezni mindebbe, hogyha annyi embernek és vámpírnak árthatsz amennyinek csak tudsz. Azt hiszed így megnyugszik a lelkiismereted! De előre leszögezném: rosszul hiszed! Tom, ezzel már együtt kell élned. Vagy mit csinálnod... mert máshogy sem lesz jobb!

- Bianca...

Nem vártam meg, hogy nevem kimondása után milyen kifejezésekkel akar nekem támadni, vagy csak szimplán kommunikációt létrehozni. Így inkább odasétáltam a kijárathoz megint. Billt is hátrahagyva! A küszöbnél viszont visszatekintettem, és már csak annyit láttam, hogy Bill és Tom megölelik egymást, majd a fekete sörényes, akinek a haja önálló életet él elindult felém.

***

A házunk előtt álltam, a kapuban. Ő pedig velem szemben. Tudtam mit kell mondanom.

- Bill, vigyázz Tomra! Előre is félek, hogy mennyi hülyeséget fog most csinálni. Nem hagyhatod neki! Senkinek sincs most akkora szüksége rád, mint neki. Ha rám hallgatsz most egy ideig még a koncerteket is elhalasztod. Hivatkozz arra, hogy ki vagytok merülve, kell a pihenés!

- Azt hiszed én ezzel nem vagyok tisztában? De Tom nem fog rám hallgatni!

- Hidd el fog.

- Miért tenné? Elvégre miattam...

- Nem! Ki ne mondd!

- Oké, bocsi...

- Szóval. Néha már egy hozzánk közelálló személy puszta jelenléte is sokat tesz! Képes vagy rá, tudom.

- Ó, Bia... higyek neked?

- Jobban teszed!

- Megbeszéltük.

- Remek. Én pedig... megyek, és kibékülök Miával! A naiv kis lelke úgyis megbékél velem. Ismerem. Jess sem akarná amúgy, hogy rosszban legyünk miatta!

- Ez is jogos. Ma annyi minden történt, Bia!

- Hát hidd el: ez csak valami kezdete. Valami nem is tudom mi kezdete...

- Én sem akarom megtudni! De igazad van megint. Arra is kell koncentrálni, hogy a színfalak mögött mi rejtőzködik.

- Pontosan!

- Remélem ezalatt végig magam mellett tudhatlak...

Küldött felém egy szikrázó vámpír-mosolyt, amire el is pirultam. Nem hittem volna, hogy pont ő fog engem zavarba hozni! És valamiért már nem is volt kedvem bemenni a házba. Csak vele akartam lenni! Csak, és kizárólag vele! De persze ez most nem történhetett meg, mert rám még vár a "Mia probléma". Így elválásunk pillanatában csak a nyakába ugrottam, és jó erősen magamhoz szorítottam. Éreztem, ahogy hajamat simogatta, és körmeivel fésülgeti. Éreztem, ahogy erősen magához szorított, és éreztem, hogy ő sem akar most elengedni. Bizonyára ezekben a nem épp békés időszakokban neki is szüksége van egy másik eszme közelségére! Másra most nem igen tudok gondolni. A gondolkozás amúgy sem megy akkor, ha az ember épp csókolózik.