17.rész - Hasztalanul hasznos dolgok

Mivel ezer éve nem írtunk, ezért egy kis emlékeztető: Miután az ikrek majdnem párbajoztak Jessica miatt a fiatal vámpírlányról úgy hitték öngyilkos lett. Barátnői, Mia és Bianca mély letargiában szenvedtek (amígnem Mián keresztül ki nem derült, hogy Jess csak techalott volt). Ezután szinte minden visszaállt a régi kerékvágásba, a szerelmi szálak alakultak (nem, Névtelen, Bia és Bill még mindig nincs teljesen együtt xD de igyekszenek a kedvedért ;) ) - mínusz egy farkastámadás, amiben Mia majdnem otthagyta a fogát, de jött a felmentő sereg Jessica és Tom személyében! Így a fiatal boszorkány túlélte a csatát. Emellett viszont a hazaérkezés pillanata sem volt felhőtlen, mert miután Bia tudomást szerzett Jessica életéről nem győzte osztani. Van aki máshogy éli meg ezeket a pillanatokat :) - és emellett felszínre került, hogy a "sötét erők" (nem Star Wars!!) valamit terveznek. De legalább megvan a vezérük. Vagy... biztos egyáltalán, hogy Emmett, Mia támadója és Jess exe lesz a főgonosz? Kiderül. A srácok viszont úgy fest pár turnét kénytelenek lesznek lemondani, mert ki akarják deríteni mégis mit terveznek a farkasok?

Vampire Dreams

Bianca szemszög

Hasztalanul hasznos dolgok

A veszekedésekben olyan kitartó vagyok, mint etióp kisgyerekek a túlélésben. Addig soha semmi nem állíthat meg, míg nem harcolom ki saját igazam. Ez talán önfejűségre, talán beképzeltségre utal. De lehet mindkettőre. Bill pedig nem az a harcias típus, aki egy magamfajta lánynak visszavágna. Néha már borzalmasan kiakasztó! Úgy sokkal élvezetesebb nyernem, ha előtte csatáztam. De ő csak állt mélán, és nézett maga elé. Nem hiszi el, hogy a saját érdekében nem akarom, hogy elmenjen bármi nemű misztikus pankrációba. Elég csak ránézni, és ha valaki még úgy is ismeri őt, mint én tudja, hogy a szerencse meglehetősen forgandó nála, amihez nem társul becsület. Vagy csak nekem nem tűnt fel?

Olyan szinten képes volt felidegesíteni a hallgatásával, hogy kapva-kaptam bárminél, amivel bántani tudtam. Nevezhettek engem kegyetlennek, szívtelennek, vagy bár akár minek, de én már csak ilyen ember vagyok! És nem pont egy személyért fogok megváltozni, és hát javítson ki bárki, ha nincs igazam:

- Bill, már annyira elegem van abból, hogy nem vagy képes kiállni magad mellett, és egyébként mások mellett sem! - úgy vártam nem fog visszaszólni, de hát csak visszaszólt:

- Miért? Te talán igen?

- Hogy mondtad?!

- Vedd észre magad Bianca! Én a többiekért akarok áldozatot hozni, és érted, ha nem tűnt volna fel! Mi ebben a gyávaság? - most aztán torkomra forrasztotta a szót. Persze, ebben semmi gyávaság nem lenne, ha valóban így lenne - de megint átláttam a szitán.

- Másokért, és értem? Szerintem pont, hogy nem.

- Kifejtenéd?!

- Igen! Én vegyem észre magam?! Muszáj neked ilyen látványosan szenvedned örökké? Azzal nem bizonyítasz semmit ha megöleted magad! - a hatás kedvéért még suhantottam egyet magam előtt kezemmel, így a kék színű körömlakkom (ami Jessica szerint zöld, Mia szerint pedig türkiz) furcsán megtörte a ráeső lámpafényt.

- Bianca te... - épp mondani akart valamit, de mielőtt ez megtörténhetetett volna Gustav cammogott le az emeletről.

- Még mindig tart a 3. világháború?

- Maradj ki ebből Gusti! - morogtam, bár tudtam, hogy a legkevésbé sem kedveli a becenevét.

- Tőlem... csak Miának hozok egy pohár vizet!

- Tessék. A csapból szerintem jön annyi, hogy ne haljon szomjan! - így zártam a témát, és megint Bill felé fordultam. Olyan képet vágott, amire menten elfogott a bűntudat, és hatalmasat nyeltem.

- Bill én... ne haragudj. Csak már elegem van a hókusz-pókuszból! - fogtam is meg a fejemet, majd leültem a kanapéra. Megint előjött a migrénem... tekintetem ilyenkor mindig a szabadra szegeződik, mert az megnyugtat, és elfelejt velem minden rosszat. De most nem sikerült... noha már egy ideje benne vagyok, de még mindig a legfurcsább, hogy évekig egy vámpírral, és egy boszorkánnyal éltem egy fedél alatt, és még csak nem is vettem észre semmi furát rajtuk.

- Megértelek... nekem is elegem van már!

- Viccelsz velem?! Te magad egy csiribí-csiribá vagy! - nyögtem, ő pedig leült mellém. Most nem bírtam volna a szemébe nézni, ezért elfordultam. Gustav vartyogott valami "jó éjt" szerűséget, de nem ragadt meg túlságosan. Még annyit sem mondtam, mint Bill.

- Viszont!

Odakint apró fénnyel mosolygott az újhold felhő udvara takarásában, s gondolatban a régi életem követeltem. Már napok óta a fősulira sem jártam be, és még az órarendem amúgy sincs összeállítva. Orrvoshoz járok, mert mikor vért vett tőlem a farkasok támadását követően nem tudta eldönteni milyen a vérnyomásom, és vércsoportom. A vérnyomásomra azt mondta durván ingadozó, mert egyszer 135, máskor meg 89. Remélem halálos beteg vagyok!

- Bianca kérlek: adj egy esélyt! Nem hagyhatok mindent a fiúkra. Csak gondolj bele! Neked is vannak testvéreid. Miért nem tudod átérezni?

- Mert az én tesóimnak egyiknek sincs raszta haja, vagy száj pc-je! Bár Esthernek volt, de a barátja kiszakította neki... - gondolkoztam hangosan mire Bill arca eltorzult.

- Nem fájt neki?

- Biztos fájt, de nem érdekel... - vontam vállat. Annyira persze ez sem volt őszinte, de most nem volt kedvem vele különösebben enyelegni.

- Bia! Fogd már fel, hogy nem körülötted forog a világ!

- Igazad van... körülöttem a konkrét naprendszer forog!

- Reménytelen vagy. - nevette el magát, és megfogta a kezem. Szinte reflex mód kaptam el tőle, de aztán rám vetette végtelen szenvedélyben csillogó, csodálatos, bugyibűvölő, barna szemét. Éppen ki akartam találni valami frappáns beszólást ismételten, amikor hirtelen átkarolt és magához húzott, majd megcsókolt. Ismételten csak reflexként vágtam pofán, aztán ő megszeppenve közölte velem:

- Ez fájt!

- Bocs, nem direkt volt. A kezem előbb indult, mint gondolkodtam! - magyarázkodtam neki széttárt karokkal, aztán felpattantam, és odatipegtem a TV-hez. Be is kapcsoltam. Ezt a szerencsét! Pont a Kid vs. Cat ment. S miközben én a képernyőt bűvöltem rápillantottam szemem sarkából Billre, aki elég bűnbánó arccal nézett a földre. Sóhajtottam, mert tudtam, hogy most én vagyok a hibás! Talán nem kellett volna pofán tenyerelnem. De öcsém, akkor legalább szólhatna mielőtt meg akar csókolni! Fejemet ingattam, majd leguggoltam elé, és megfogtam a kezét.

- Holnap ismételten lecsapolnak. Van kedved velem tartani? - mosolyodtam el biztatóan, amit ő viszonzott, és végigsimított arcomon.

- Hogyne lenne! Jó tudni, hogy szükséged van rám.

- Miért ne lenne? Bill. Mostanában már magam se tudom mit érzek irántad, legalábbis teljesen nem tudom. De az biztos, hogy az utolsó ember vagy mi lennél, akit el akarok veszíteni! - ismertem be neki, mint valami hülye szappanopera-szült főhősnő, és ölébe pattantam, majd most én csókoltam meg őt. Meglepő fordulat: ő is pofán vágott. Pislogtam.

­- Ez. Meg. MI VOLT?!?! - ordítottam le a fejét, és már bele is markoltam sűrű hajába.

- BiaBiaBia!! Ezt csak visszaadtam, de... au ez fáj! Engedd el a hajam!

- Hm. - elengedtem. - Tényleg nem paróka! - láttam be, és átöleltem. Hát öcsém: nagy úr ez a bűntudat.

***

Másnap reggel korábban kéretett be a doktorúr, én pedig csak bicegve-topogva másztam ki az ágyból. A legszebb az egészben, hogy arra sem emlékeztem, hogyan kerültem az ágyamba! Elvileg a nappaliban aludtunk el a Power Rangers-ön Billel. Legalábbis az utolsó emlékem az, hogy a rangerök harcolnak azzal a fekete rangerrel. Valamit magyarázott a piros csávó, aztán a bad-guy rávetette magát. Azután se kép se hang!

A legkómásabban kapaszkodtam meg az íróasztalom szélében, és a kezem meg is csúszott egy papíron. Arcom elé emeltem és szemügyre vettem mi áll rajta: "nem mertem melletted aludni, keress a nappaliban - annyira nem vagyok vámpír, hogy a lámpán lógjak, szóval egy szinten leszek a szemeddel" - felkuncogtam azon a rekedtes Hókuszpók hangon, és magam köré csavartam a köntösöm. Pizsama?! Én átöltöztem volna? Én ugyan nem, de akkor... argh! Bill. Megölöm... - a cél érdekében le is rohantam hozzá. Fejbe csaptam egy díszpárnával miközben ő ismét a Disney Chanelt leste.

- Te levetkőztettél!

- Én is pasiból vagyok. De nézd a dolgok pozitív oldalát! Fel is öltöztettelek!

- Halál rád.

- Már megkaptam. - közölte, és lehalkította a TV-t, majd felnézett és dacos tekintetemmel találta szembe magát. Annyira amúgy nem zavart a dolog, mert a csávó egy 10-es skálán 20-as, de azért zavart is, mert legalább szólhatott volna. Ha úri kedve úgy tartja, akkor előtte is átöltözhetek!

- Mi az?

- Hagyjuk. Éhen döglöm, de nem ehetek... - panaszkodtam, és hátráltam négy lépést, majd nekifutásból egy szaltóval mellé vágódtam. A reakciója:

- Azta! - ámult, és bámult. Ember! Gáz, hogy atlétikus alkat vagyok?! Na jó azért annyira nem, de történetesen a szaltót azt vágom.

- Érted már, hogy mégis miért voltam kitűnő tesiből, ha az évi óraszámnak a felét nem teljesítettem? - álltam elébe egy fejtörővel, amire ő nevetett.

- Kapizsgálom, azt hiszem! Figyelj... akad némi dolgom a városban, szóval... - ezen már az este túl voltunk, de természetesen elfelejtette, hogy akkor már megbeszéltük, hogy velem jön. Minden esetre sóhajtottam, mert tudtam, hogy ez csak egy kifogás arra, hogy velem tarthasson. Annyira nem vagyok elszálva magamtól, nyugalom! (Egoista főhősnővel még nem találkoztatok, ugye?) A lényeg az, hogy csak tudom. És megnyugtatás gyanánt sugallom, hogy ebben én is kellő örömöm lelem! Ezért válaszom sem a meglepő kategóriába sorolható: - Elvinnél?

- Természetes! - vigyorgott, mint a tejbe-tök, és megforgatta a slusszkulcsot mutató ujja körül. Mosolyogva indultam utána, és mikor beültünk a kocsiba:

- Ugye semmi dolgod nincs a városban? - kérdeztem vigyorogva, amire megint lekezelő egy választ kaptam, de gond egy szál se:

- Ne reménykedj, ennyi önbecsülésem még van! Egyéb aránt dolgom van arrafelé.

- Szuper... épp készültem elszállni magamtól, hogy "Bill a TH-ból belém van zúgva"...

- Ha nem lenne kölcsönös a dolog érteném az iróniát, de így, ilyen esetbe annál kevésbé. - vágta rá, amire én már kezdtem élvezni a kis szópárbajt. Egyéb aránt az utazás a maga módján nyugisan telt:

- Miután már harmadszor is megrángadtam Jesst a múltkori ballépése miatt utánnatok néztem.

- Mármint a bandának? - felnevettem, mert ez már gimis koromban megtörtént, és most épp egészen másról volt szó:

- Nem igazán! Azon túl vagyok, most a vámpíros dolgokat lestem... - felkapta a fejét, minek után majdnem bementünk az árokba, de semmi probléma.

- A saját érdekedben remélem, hogy semmi twájlájt vagy hasonló nem volt a dologban!

- Hát nem. - biztosítottam, majd folytattam: - Csak egy pár dolog... Drakula, Erdély, a faj eredete, Vanhellsing, farkasemberek, meg egy-két sorozat.

- Ezekre könyörgöm ne alapozz! Azaz a legendákra, és a mai emberek agymenéseire. A dolgok ennél összetettebbek... - erre én ugrottam egyet, és teljes kétségbeesésemben nekitámadtam: - Ezt most nem mondod komolyan?! Pedig már két könyvsorozatot is rendeltettem Miával... - keseregtem, aztán hirtelen kapcsoltam. Ma csak egy szó nélkül jöttem el otthonról! Több se kellett: csöndre intettem Billt, és Jessivát tárcsáztam. Hát a dolog nem aratott jelentős sikert, mert Jess szinte elérhetetlen: vagy alszik, vagy nem tudom mit csinál, de eddigi életem során, bárakárhányszor hívtam szinte sosem vette fel. Erre csak akkor van esély, ha ő felhív az éjszaka közepén egy hasonlóval: "Melyik volt előbb? A tyúk, vagy a tojás?" - ő ilyenkor természetesen mindig dolgozott a fiúknál, én meg aludtam, de ezt nem volt képes vámpír-elméje felfogni. - minden esetre gyorsan Miát kerestem elő! Ő két csörgés után felvette:

~ Halló?!

~ Hey Mia! A vonalban Bianca. Csak jelenteném, hogy...

~ TE HOL A FRANCBA VAGY?!?!?!

~ Épp ezt akartam mondani... éppen a...

~ B*zd meg legalább egy üzenetet hagyhattál volna! Jessel azt se tudjuk élsz e avagy halsz! Bár... ő nem úgy néz ki, mint aki a körmét lerágta az izgalmában. - erre meghallottam Tom nevetését, és Jess üvöltését, amit bizonyára nekem címzett: ~ Hülye vagy! - ez nála egyféle tárgyilagos közlés, amit úgy mondd, mintha valósággal tény lenne. Csak pislogtam, és elsápadtam, de miután vázoltam a szitut, hogy vérvételre megyek az ő lelkük is megnyugvásra tért. Letehettem.

- Ahh... - sóhajtottam. Bill mereven az utat nézte, én pedig próbáltam visszakanyarodni előző témánkhoz, de addigra meg megérkeztünk a kórházhoz.

- Kint megvársz? - hajoltam vissza a kocsiba kiszállásomat követően, és Bill biccentett. Én már mentem is be, hogy minél előbb túllegyünk az egészen. De a szakrendelő dugig volt! Szóval jobb híján leültem a padra, és elő-googleztam azt a könyvet, amiről Billnek akartam mesélni. Természetesen tovább küldtem Miának, hogy kérdezze meg Jesst, vagy valamelyik közelében tanyázó vámpír-pajtiját, hogy ez mennyire valósághű: Vámpírakadémia. De aztán kitárult a rendelő ajtaja, és a nevemet mondták be... a doktor már várt rám. Dr. Carsten de Raven szívdöglesztő mosollyal fordult felém, és kedvesen a székbe ültetett.

- Ez mostmár az utolsó lesz, doktorúr?

- Természetesen, Miss Bianca! - ezen a néven elfintorodtam, mert a kedvenc rajzfilmem jutott eszembe: Mentőosztag a kenguruk földjén. Abban a kis, fehér egérkét hívták így! Nem éreztem magam azon perc egérnek, de minden esetre jót tett, hogy eltereltem a figyelmem arról, amikor belém döfte azt a hatalmas tűt. Azonnal négy kis lombikszerűségbe folyatta a vöröslő vért, én pedig kezdtem megint érezni annak szagát. Csak nyugalom! Más ember is érzi a vér szagát. Vas, azaz rozsda, vagy nem is tudom... de az hétszentség, hogy nagyon a fejembe szálhatott, mert a szemem egyre csak elnehezült. - legközelebb már a betegágyon tértem magamhoz.

- Jól van? - kérdezte a doktor asszisztense, mire én elfordítottam fejem, és megláttam a doktort is. Persze csak hátulról, mert valami igazán lekötötte figyelmét, és meg sem fordult, de legalább hozzám szólt:

- Azt hiszem rossz hírem van.

- Ne... - nyavajogtam, miközben az asszisztens elmagyarázta, hogyan ájultam el. De kóros! Mintha csak valami ostoba kórházi szappanoperába lennék.

- Kérem: a vérét továbbra sem tudom csoportosítani! Még egy vizsgálat a jövő hét folyamán?

- Ó, ember... khm! Persze. Jövök. - azzal az asszisztens nőcske segédkezeit figyelmen kívül hagyva pattantam le az ágyról, és szótlanul kisétáltam. Becsaptam magam mögött az ajtót, és eldöntöttem: ezt direkt csinálja! Már nem tudok jóra gondolni. - épp csak pár lépéssel jutottam túl, mikor kitárult az ajtó, és a doktor személyesen hozta utánam bent felejtett telefonomat: - Valamit otthagyott Miss Bianca!

- Köszönöm. - mosolyogtam bájosan, miközben elképzeltem, hogy máglyán megégetem. Kedvesen odanyújtotta a telefonom, amit azon perc zsebembe helyeztem, mire ő megfogta a vállam. Rá is meredtem vállamon pihenő kezére, mert nem tudtam mire vélni, de közelebb lépett, és mondta a szokásos orvosi szöveget:

- Nagyon sajnálom, de fogja fel úgy, hogy különleges ember! - itt az emberen volt a hangsúly, amire mosolyogva biccentettem, és mikor végre levette rólam kezeit szó szerint lerohantam Billhez.

- Bianca?

- Itt vagyok, és jövőhéten is itt leszek. - morogtam, és elsuhantam mellette. Bill megragadta csuklóm, és visszarántott. Hirtelen furcsa lett a tekintete, és elkezdett felém hajolni, én meg hátra húzódtam. De nem sokat értem vele, mert hamarosan megragadta derekam, magához húzott, és tekintélyesen beleszippantott a ruházatomba.

- Mi van?! - förmedtem rá, amire pislogott kettőt, és elengedett. Erre a furcsa viselkedésre legközelebb csak otthon kaptam választ...

- Megjöttünk! - közöltem mikor betoppantunk. A díszes társaság továbbra is a nappalinkban ücsörgött, és mi pedig csatlakozni kényszerültünk. Leültem Mia és Jess közé, akik lelkesen kérdezgettek a vizsgálatról. Mindent elmondtam nekik, hogy lássák milyen is az, ha valakinek semmilyen hókusz-pókusz nem áll rendelkezésére abban, hogy végett vessen saját lecsapolásának. Épp próbáltam volna szokásosan a humoromra hagyni a helyzet komolyságát, és az épp kialakulóban lévő vitát, de Bill váratlanul megtörte a csöndet:

- Biancán vámpír szagot éreztem... - mindenki egy lélekként meredt rám, én meg belesüppedtem a kanapéba. Minden bajom volt azon perc, mert végiggondolva a napot jó sok ember ért már hozzám: az asszisztens, a nővérkék, a doktor, és a többi. Amíg vártam arra, hogy behívjanak egy nő megkérdezte tőlem az időt, és egy idős ember rálépett a lábamra.

- Vámpír? - kérdeztem vissza hatalmasat pislogva, amire a többiek tanakodva összenéztek. Csak Mia csúszott közelebb hozzám támogatást színlelve, holott bizonyára őt is erősen izgatja a téma.

- Nem is tudom Bianca... kikkel álltál ma szóba? - kérdezett bele Georg, amire már előjött az aznapi feszültség. Ökölbe szorítottam a kezem, és felpattantam:

- Jaj vámpír így, vámpír úgy, boszorkányok, farkasemberek! Blahblah... jó lenne ha belátnátok, hogy a világnak van egy normális oldala is, távol minden ilyen ostoba misztikumtól! Az én életem tök normális, sajnálom, hogy nem oszthatom meg veletek! - osztottam ki mindenkit egyszerre, és a tekintetükből aztán hideget-meleget egyaránt kaptam. De ha már egyszer kiborítanak! Ember... miért nem élhetek normálisan? Szó nélkül lesütöttem szemem, és megindultam nagy sebbel-lobbal felfelé a szobámba, ahol végre egy darab varázs izé sincs. Könyörgöm! Miért kellett nekem aznap elmenni Jessicával arra a koncertre? Talán ha arra nem megyek el minden eddigi tudásom semmivé lenne, és tök átlagos életet élhetnék. De ó! Mi van ha csak féltékeny vagyok? Ez is lehetőség... mert nekem semmi képességem nincs! Ha harcra kerül a sor útban vagyok. Nem is tudok mit kezdeni magammal! Csak TV-zek, a neten lógok örökké, és néha-néha megyek a fősulira. Már ez is ezer éve volt utoljára, annyi sok a csiribí-csiribá! - de mindegy. Be kell lássam, hogy szinte teljesen hasznavehetetlen vagyok, és ezt azzal se tudom feloldani, hogyha mindenkivel flegmázok. Na! Majd holnap bocsánatot kérek. És kéne keresnem egy másik albérletet. Soha nem akarnék a számomra legfontosabb emberek útjában állni! - na. Ennyit az emózásról! Most: alszok. Mi lett velem? Teljesen letagadom saját magam!

16. rész – Visszatérés, avagy Bűn és bűnhődés

Hali-hali!

   Esedezem a bocsánatotokért amiért ennyire szerencsétlen vagyok, hogy csak most értem rá a rész befejezésére. Nem keresek kifogásokat, egyszerűen lusta voltam befejezni (bár időm se volt). De a lényeg végre itt van. Jó olvasást! ;) Legyetek rosszak! :P

16. rész – Visszatérés, avagy Bűn és bűnhődés

Még az erdőben kóvályogtam mikor meghallottam Mia sikoltását. Az agyam rögtön „védelmező üzemmódba” kapcsolt és elkezdtem futni a hang irányába. Igazság szerint rémült voltam. Nem tudtam kivel/mivel kell majd szembenéznem, de Mia biztonsága bármit megért nekem. Mikor végre megláttam a vér megfagyott az ereimben. Legalább 20-30 farkas állta őt körül, és volt még ott egy ember is.

- Emett… - suttogtam magam elé.

- Miácska-Miácska! – ingatta a fejét a srác.  – Hát így kell, viselkednek az exeddel?

A kezem ökölbe szorult és kilépve a fák árnyékából, egy hatalmasat behúztam annak a nyálgép ficsúrnak. Mia csak nézett maga elé, mintha sokkos állapotba került volna.

- Te nem meghaltál? – förmedt rám Emett miközben a vért törölte le a szája sarkából.

- Csak szeretnéd! – sziszegtem a fogaim közt.

- Elkapni! – ordított a farkasoknak, akik felém vetették magukat.

Megpróbáltam küzdeni velük, habár tudtam, egyedül nem tudok elbánni egy falkával. Végül igazam lett. Az egyikük visszaváltozott emberré és hátulról lefogta a karjaimat. Bárhogy is kapálództam nem jutottunk egyről a kettőre. Akkor éreztem először vámpírrá válásom óta, hogy félek, de nem egyszerű szinten. Az agyam pánikolt és sikoltoztam. Oda akartam rohanni Miához és megvédeni, ám moccanni se bírtam.

Lehunytam a szemem és próbáltam felkészülni a legrosszabbra mikor a kezeim ismét szabaddá váltak. Pilláin döbbenten nyíltak ki és értetlenül bámultam körbe. Talán Mia volt az? De hát ő még mindig a földön ült. Emett idegesen nézett valakit és nekem beletelt egy kis időbe, hogy rájöjjek: nem én vagyok haragjának a középpontjában. Megperdültem és Tommal találtam szembe magam. A farkas srác, eszméletlenül feküdt a földön, ő pedig csak engem nézett. Bólintottam és visszafordultam Emett felé.

- Azt hiszitek ketten legyőzhettek?

- Tegyél próbára! – féloldalasan elmosolyodtam. Egy pillanatra az agyam kikapcsolt. Bár nem láttam, de éreztem, hogy ugyan úgy mozgatom az ajkaimat, ahogy Tom szokta.

- Támadás! – üvöltötte a srác, és a farkasok nekünk ugrottak.

Tommal nem volt szükségünk szavakra, a nélkül is megértettük egymást. A hátunkat a másikénak vettettük és így kezdtünk el harcolni a falka ellen. Megdöbbentő volt, hogy mennyire bízik még akkor is bennem, hisz olyan rondán átvágtam őket. Próbáltam kizárni a gondolataimat, de nem igazán ment. Egyfolytában csak ő járt a fejemben és, hogy ezután mi lesz velünk. A figyelmem nem lankadt, de egy óvatlan pillanatomban csak arra gondoltam, hogy Tom teste az enyémhez simul, és ez hihetetlenül felemelő érzés volt.

A farkasok lassacskán kezdtek elfogyni, Emett arckifejezése pedig egyre csak ellenszenvesebb lett. Végül mikor azt hittük, hogy már vége, én odamentem Miához és szorosan átöleltem.

- Nincs semmi baj! – simogattam a hátát. – Hazaviszünk Binacához és minden rendben lesz.

- Farkasok… - nyöszörögte halkan, miközben a szeméből folytak a könnyek. – Emett…

Felkaptam a fejem és Tomra néztem. Ő csak ott állt, Emett pedig farkas alakban támadt rá hátulról. Rögtön elengedtem Miát, és támadásba lendültem, de a mozdulataim olyanok voltak, mint a lassított felvétel. Végül persze nem értem oda. De látni, ahogy a szerelmem, harcol az általam ismert legerősebb vérfarkas ellen, az valahogy hihetetlen volt.

- Egyszer már legyőztelek. Azt hiszed, még egyszer nem tudlak? – morogta Tom.

- Akkor csak szerencséd volt Kaulitz. – förmedt rá Emett. Furcsa volt látni, hogy nem mozog a szája, csak a hangját hallom. – A kis barátnőd élete biztos megért annyit.

A levegő megfagyott, és a szél feltámadt. Emett pedig felgyulladt. Iszonyatos vonyítás zengte be a temető csendjét, majd amilyen gyorsan csak tudott eliszkolt. Tom gyorsan az ölébe kapta Miát és elkezdtünk az erdő felé szaladni. Már sötétedett, de az emberek, ha a csata zajára nem is, a vonyításra biztos felfigyeltek, és ha ott találtak volna mindet abból hatalmas galiba kerekedett volna.

Jó darabig csendben ballagtunk egymás mellett Tommal. Mia vagy elájult, vagy elaludt, nem tudtam biztosra, de élt és pár kisebb karcolásnál nem volt nagyobb baja, így megnyugodtam. Azt hiszem egy kicsit örültem, hogy nem volt eszméleténél. Akkor valószínűleg elkezdődött volna az én „ismeretlen regém” mesélése, amire nem az volt a legmegfelelőbb pillanat, különösen nem 6 szem közt.

- Vigyem? – kérdezte nagyjából fél óra kószálás után.

- Elbírom. – Tom hangja feszült volt, amitől összeszorult a szívem. Érdekes volt olyan dolgokat élőhalottként érezni, amit emberként még csak elképzelni se tudtam.

- Most magyarázkodnom kéne, igaz? – sandítottam rá. A hajam az arcomba lógott, ami megnyugtatott kissé. Így nem láthatta a kétségbeesettséget a tekintetemben.

- Valami olyasmi. – sóhajtott. A lemenő nap egyik utolsó sugara megcsillant valamin, ami Tom nyakában lógott. Hirtelen elé vágódtam és a kezembe vettem az apró kis tárgyat.

- E… ez? – néztem rá könnyes szemekkel.

- Az asztalodon volt. – nézte Mia arcát csak, hogy elkerülje a pillantásom.

- Legyen a tiéd…

- Mi? – kapta fel a fejét. – De hisz ragaszkodsz a medálokhoz.

- Nem gondolod, hogy ez a dolog beteges? Mármint, hogy szinte élni se tudok egy tárgy nélkül?

- Lehet. – sóhajtott majd folytattuk az utat.

- Tudod… - kezdtem egész halkan. – Reménykedtem benne, hogy megtalálod.

- Reméltem, hogy nekem szántad. – mosolyodott el egész halványan.

Utunk lassan a végéhez közeledett. Már éreztem, hogy vámpírok vannak a közelben és még valaki. Furcsa, Biancát soha nem úgy érzékeltem, mint egy embert. Nem tudtam mihez hasonlítani, de ember nem volt, az biztos.

- Én… félek bemenni. – nyögtem ki mikor már a hátsó bejáratnál voltunk.

- Pedig muszáj lesz. – fintorgott Tom. – Gondolj Biancára… - mintha csak tudta volna a gondolataimat, hozzátette. – És ránk…

Mély levegőt vettem és bólintottam. Kezem rámarkolt az üvegajtó elhúzására kialakított kallantyúra, és kitártam azt, hogy Tom be tudja vinni Miát, aki akkor már igen csak mocorgott a kezében. Leültette az álmos szemű, kissé még kótyagos lányt, én pedig mellé huppantam.

- Hozok neki vizet. – indult a konyha felé a rasztás.

- Köszi! – mosolyogtam rá.

- Ne tűnj el! – kacsintott majd eltűnt a folyosón, én pedig a barátnőmhöz fordultam.

- Jól vagy te nő?

- Na, te is a kedvesség mintaképe vagy. – közölte flegmán.

- Csak aggódok érted.

- Ez előbb nem jutott volna eszedbe? – akadt ki. – És mi van a többiekkel? Most mit fogsz csinálni? Ezért volt ez a nagy színjáték? Másfél hét „halálért”?

- Szégyellem magam. – sütöttem le a pilláimat.

- Azt jól teszed! – mondta merev arccal, majd vonásai meglágyultak. – Hallottam, amit beszéltetek.

- Mi? – az egyensúly érzékem nem volt tökéletes így kevesen múlott, hogy nem buktam előre. – Te nem aludtál, vagy mit csináltál?

- Hát, kb az út feléig. Arra nem gondoltatok, hogy az ember lánya nem szokott 2 órán keresztül ájult lenni.

- Boszorkány vagy. – közöltem színtelen hangon.

- Te meg egy flegma picsa.

- Mia, Mia, Mia! – rontott be a nappaliba Bianca és a barna csajszi nyaka köré fonta karjait.

- Jól vagyok. – mosolygott a kis boszi. Azonban mikor Bia meglátott engem rögtön megfogta a pólómat és elkezdett rázni.

- Te meg mi a lófaszt csináltál? Nem haltál meg? Én meg még a sírodhoz is elmentem a temetőbe! Tudsz róla, hogy Phinias és Ferbet meg Kid vs. Cat-et néztem napokon keresztül? Tudod mikor szoktam ilyet csinálni?

- Ha nem tudod megvenni a BRAVO új számát. – vigyorogtam ostobán, mire Bianca feje egyre vörösebb lett. – De hiányoztál te nő! – a nyakába borultam és szorosan megöleltem.

- Akkora egy pöcs vagy. – nevetett és átölelt.

- Jessica. – szakította félbe a baráti pillanatot Bill. – Azt hiszem, beszélned kéne.

- Én is úgy hiszem. – Billel az utóbbi időben, nos, nem ápoltunk túl jó kapcsolatot. A többiek leültek a kanapéra, én meg a kandallónál álltam és elkezdtem beszélni. – Ez az egész hajcihő azért volt, mert nem akartam már gondot okozni nektek. Belefáradtam már, hogy mióta vámpír lettem folyton csak rossz dolgok történnek veletek, ezért döntöttem úgy, hogy beszélek Miával, akit hozzáteszem nem volt egyszerű megtalálni. Arra meg rávenni, hogy segítsen az elvetemült tervemben, még nehezebb volt, de mint láthatjátok sikerült. És ezt nagyon köszönöm neki. – mosolyogtam hálásan. – Mindazon által viszont rohadt hülyének érzem magam. Mindenkit megbántottam és egy csomó galibát okoztam nektek és Améliának. Viszont egy dolog miatt örülök ennek az egésznek. Volt időm kutatni és hírszerzőket fogadtam, akik szerint a farkasok szervezkednek.

- Mi van? – döbbent le Georg. Mia kissé elsápadt, Gustav pedig próbálta nyugtatgatni szerelmét.

- Részleteket nem tudok, de a vezérük már megvan, és így sokkal aggasztóbb az egész. – fintorogtam.

- Ennek utána kell, néznek. – állt fel Bill.

- Maradj a fenekeden! – sziszegte Bianca.

- De… - kezdett bele az énekes, mire a barátnőm leteremtette.

- Elhiszem, hogy itt te vagy a Szuper Manus meg minden, de nem szállhatsz szembe több falkányi farkassal. Hülye vagy?

- Ne nevezz hülyének! – förmedt rá Bill.

- Nem lenne jobb, ha szobára mennétek? – kérdezte unottan Tom.

- Kuss! – válaszolták egyszerre.

- Azt hiszem az a legbölcsebb gondolat, ha mindenki ott marad, ahol van. – közölte Georg. – Amíg nem tudunk biztosat, addig várnunk kell. Améliával együtt 6-an vagyunk. A mostani támadásnál mennyi farkas volt.

Tomra sandítottam, aki csak megvonta a vállát: - Olyan 20-25?

- Ha Emett ennyivel jött csak, hogy Miára támadjon, akkor rengetegen lehetnek. Nem kockáztathatunk. Egyelőre a kivárásra játszunk. Jess, megvannak a hírszerzők nevei?

- Nekem nincsenek, de Amélia tudja őket.

- Akkor beszélek vele. – állt fel Georg.

- Ő bezzeg elmehet. – morgott Bill.

- Mert ő nem egy farkas hordával akar szembeszállni. – válaszolt szúrósan Bia.

- Az lenne a legjobb, ha a lányok itt maradnának. Hely van, viszont ha Jess akár velük is lenne, egy esetleges támadásnál nem sok esélyük lenne. Így biztonságosabb. – a csajokkal bólintottunk. – Majd jövök! – azzal Georg kilépett az ajtón.

- Én asszem lefekszem. – indult el Mia az emeletre.

- Megyek… adok neked törölközőt. – indult utána a dobos.

- Tom. – biccentettem a fejemmel. Bólintott és otthagytuk a még mindig veszekedő Billt és Biancát.

Utam egyenesen a gitáros szobájába vezetett, és annyira megnyugtató volt oda belépni. Kék falak, kék sötétítő függöny, ami kivételesen el volt húzva, laminált parketta, az ablak alatt egy íróasztal székkel, és lámpával. A másik falnál szekrények, velük szemben a hatalmas franciaágy. Az ajtótól nem messze egy asztalka rajta fénykép, virág és gyertya, az asztal két oldalán pedig gitárok. Nem kellett megnéznem a fényképet, hogy tudjak, én vagyok rajta.

- Tom, én… - kezdtem bele, de itt el is akadtam. – Nos, nem minden helyzetben vagyok a szavak embere, és ez egy ilyen helyzet.

- Nem akarok olyan szavakat a szádba adni, amiket nem mondanál. – mosolygott és megsimogatta az arcom.

- Hiányzott az érintésed… - fogtam meg a kezét és az arcomnál tartottam.

- Annyira féltelek! – szorosan magához húzott. Kicsit féltem, hogy esetleg összeroppant vagy nem fogok levegőt kapni, de ezek a gondolatok hamar kiröppentek a fejemből és nem maradt utána semmi. Az elmém szinte teljesen kiürült. Már nem létezett Berlin, a fiúk háza, a gondok és a félelmek. Csak mi ketten léteztünk az egész világon…

Ajkai szomjasan tapadtak az enyéimre. Felemelő érzés volt újra egyé forrni vele. Nyelvünk vad táncot járt és nekem egy kellemes bizsergős érzés költözött a gyomromba amit legutoljára a tárgyalás előtt éreztem. A nyelvem néha hozzáért a szemfogai hegyéhez amitől kirázott a hideg, de persze jó értelemben. Eszembe jutott ahogy azok a hegyes, fehér agyarak a nyakamba mélyedtek. Attól az endorfin gazdag élménytől még akkor is megremegtem.

Tom lassan elhagyta az ajkaimat, majd a nyakamra tért át. Lehet másoknak rögtön az jutott volna eszükbe, hogy a véremre utazik. Ám én két nagyon fontos dolgot is tudtam. Először is azt, hogy a kis komisz mosolyú ajakpc-s eléggé izgalmi állapotban volt, másodszor pedig nem zavart volna a dolog. De a vérszívás aznap elmaradt. Bár egy helyen eléggé kiszívta a nyakamat de ennyi volt. A fekete pólómtól hamar megszabadított amitől nagyon zavarba jöttem.

- Nem kell zavarba jönnöd! – súgta a fülembe. – Hisz már meztelenül is láttalak.

Gyorsan végigpörgettem a fejemben, hogy mikor is láthatott meztelenül mikor leesett, hogy a támadás estéjén. Elmormogtam magamban egy szép kis káromkodást mire ő felnevetett.

- Gonosz! – mosolyodtam el mókásan, majd miután levettem róla a pólóját, amiben készségesen segített, és a zavaró melltartómtól is megszabadultunk, szorosan bújtam hozzá. – Melegség árad belőled…

- Biztos vagy benne? – nézett rám meglepetten.

- Egészen biztos! – bólintottam határozottan.

- Akkor hiszek nekem. – ölelt magához még szorosabban aztán megcsókolt.

A maradék ruha már szinte varázsütésre lekerült rólunk, és azt hiszem ezzel vetkőzési világrekordot állítottunk fel. Ahogy az ágyon fekve csókolóztunk és Tom ég felé törő férfias ékessége hozzám ért engem teljesen hatalmába kerített a vágy.

- „Szeretnék vétkezni veled, s aztán reggelig gyónnám bűneimet...” – suttogta kéjtől rekedtes hangon a fülembe.

- Nem tudtam, hogy ilyen költőien is tudsz fogalmazni. – leheltem lágy csókot ajkaira.

- És még mennyi minden mást is tudok. – túrt bele barna fürtjeimbe, s akkor, ott, a szobája félhomályos árnyékai közt, kéjtől és vágytól kínzott testünk végre eggyé vált.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy mivel már nem voltam szűz, ezért csak egy nagyon minimális kellemetlen érzést éreztem ami egy pillanatról a másikra el is múlt. Tom nagyon odaadó és óvatos volt velem, és ez hihetetlenül jól esett. Úgy vigyázott rám akár egy elillanó röpke kincsre. Ami csak az övé…

S mikor végül elhagytuk a lila köddel rendelkező mámoros világot, s egymás karjaiban feküdtünk a csöndes szobában, amit még pár másodperccel azelőtt betöltöttek a kéjes sóhajok és nyögések, valami ott motoszkált a fejem hátsó részében. Olyan volt mintha elfelejtettünk valamit, de akkor annyira boldog voltam, hogy teljesen kizártam azt a kis hangot a fejemben és csak a boldogságra koncentráltam.

- Szeretlek! – nyomott lágy puszit a homlokomra s még közelebb húzott magához.

- Én is szeretlek téged! – hajtottam fejem a mellkasára. – Tom, mióta először megcsókoltál, most vagyok a legboldogabb. – néztem fel rá.

- Ennek örülök. – simított végig a hajamon.

- Nem akarom, hogy elillanjon ez a pillanat. Palackba szeretném zárni, hogy mindig átélhessem.

- Akkor zárjuk le jól azt a palackot, hogy el ne illanjon. – válaszolta, s szenvedélyesen megcsókolt, ezzel lezárva azt a bizonyos palackot.

15. rész Feltámadás

15.rész

Feltámadás

Mia szemszöge

Mondják, hogy hazudni bűn, de olykor a cél szentesíti az eszközt és a hazugság íj módon, bűnből eszközzé válik. Nem esett jól, hogy hazudnom kellet mindenkinek, köztük Biancának, De érte megtettem. Lassú, kimért léptekkel kóvályogtam, a temet felé, hogy meglátogassam nagymamám nyughelyét. Rég voltam már ott és most jól esne beszélni valakivel pár dologról, még ha az illető nincs is köztünk. Fél úton járhattam mikor a parkban, az egyik bokor el kezdett rezegni. Megtorpantam, majd mikor megláttam egy kis mezei nyulat, fellélegeztem. Léptem 1-et, léptem 2-t, léptem 3-at… az 5-nél megálltam. Hogy kerül ide egy mezei nyúl?

Gustav szemszöge

Nem tetszett hogy hazudnom kellet a gyermekkori haveromnak, de érte megtettem. Furcsa hogy most annak segítek, aki ártott nekem. Még ha nem is pont ugyan az a személy. Boszorkányok mind ketten, de legbelül még is mások. Luna kétszínű, aljas, hazudozó volt. Egy igazi báránybőrbe bújtatott farkas. De Mia más. Gyerekes cserfes, virgonc – érthetitek két módon is – kedves lány, aki nem bír nemet mondani, ha a barátairól van szó. Tévedtem. Azt hittem minden boszorkány egyforma, de belátom, vannak, aki másokat helyeznek maguk elé, még ha ez némi kép önzés is - hogy ne legyen bűntudatuk azért, mert nemet mondtak – attól még ők is jók.

Egyedül vagyok a lakásunkon, és éppen rántottát készítek, mert már megint éhes vagyok. Egy kicsit elmerenghettem és odavágtam a kajámnak. Na ez szép volt Gustav. Ezt is megcsináltad. Lekapcsoltam a gázrózsa alatt és megint merengésre adtam a fejem. Kinyílt az ajtó, majd becsapódott. Nem mozdultam, ugyan úgy merengtem magam elé. Ez Georg lehet. Bejött a konyhába, mert a füstjelző eszeveszetten csipogott.

-         Ember észnél vagy? Ránk gyújtod a házat. – Rám nézett de én még mindig csak bámultam ki a fejemből. – Minden rendben? – Tette kezét a vállamra.

-         Persze csak elgondolkodtam.

-         A te kis elgondolkodásod majdnem házleégéshez vezetett.

-         Tudom és bocsánat.

-         Nem haragszom, csak legközelebb figyelj oda. Oké?

Mia szemszöge

A mező az erdő túloldalán van így ez a kis állatka, nem kerülhette volna ide, ha csak… farkas? Vámpír? Netán boszorkány? Mi lehet? A szívem a torkomban dobogott. Kezem remegni kezdett. Lépések. Lépteket hallottam egyre közelebb, közelebb és közelebb, majd megállt és újra elindult. A lábam gyökeret eresztett és nem engedett, a hasam görcsberándult és a léptek hangerejének növekedésével együtt. Majd valami megszólalt.

 - Csak nem megijesztettelek?

 - Jessica! Ezt soha többe ne tedd. Mit keresel erre? Azt hittem már rég messze jársz.

 - Akartam… de nem bírok. Bianca miért nem volt a temetésen?

 - Haragszik rád.

 - MI? Miért?

 - Mert szerinte, te csak magadra gondoltál és rá nem, hogy vele mi lesz. De végül este felé tegnap kiment a „sírod”-hoz. És az igazat megvallva egyet értek vele. Csak magadra gondoltál és minket meg sem kérdeztél. Tom olyan, mint a mosott szar a „halálod” óta, Bill meg azért mert Tom is. Georg nem győzi őket vigasztalni. Gustavról meg ne is beszéljünk. Minden nap olyan bűntudat van az arcán, hogy a szíve megszakad az embernek. Bianca… Bianca… nos őt a Phinias és Ferbet nézi meg a Kid vs. Cat-et. Tudod hogy, ha valami baja van akkor ezeket nézi. És a szüleid? Tudom hogy hozzáakarnak adni ahhoz a mamlaszhoz, de még is csak a szüleid.  Megint azt hitted te vagy a főhősnő és mentél a saját fejed után, és közben nézd mennyi lelket eltiportál. Jól meg gondolta te ez? – Dühös lettem. Így felsorolva ezeket belátom, hogy én is hülye voltam, hogy segítettem. Én ostoba. Hogy én ezért mit fogok kapni?

 - Nos én…

 - Igen?

 - Nem. Nem gondolkodtam. De te segítettél. Ugyan olyan bűnös vagy benne.

 - Tudom és már bánom, hogy segítettem.

 - Akkor miért tetted? Ha tudod, hogy ennyi embert fogok „eltiporni” akkor miért segítettél?

 - Mert a barátnőm vagy. És nem gondoltam volna, hogy ennyi mindenki érzését vágom oda. De nem mondom le nekik. Had egyen a bűntudat. Viszlát!

Hogy dühös vagyok e? Igen. Megbántam hogy segítettem? Igen. Visszamegyek, és bocsátatott, kérek? Nem. Megérdemli. Legközelebb gondoljon másra is nem csak magára. Nem róla szól az élet, hanem mindekről.

Már közel a temető. Átléptem a kaput és éreztem azt a rengeteg fájdalmat, amit az itt nyugvók haláluk pillanatában. Elértem nagymamám sírjához letettem elé azt a liliomot amit a kapu előtti virágárusnál vettem. Ez volt a kedvence. Egy könnycsepp gördült le arcomon, majd még egy és még egy, végül már zokogtam. Letérdeltem a sír elé és könnyeimmel öntöztem azt a kis liliomocskát. Ahová leesett egy könnycsepp a virágról ott nőtt egy ugyan olyan, majd még egy és ez így folytatódott, míg már nem tudott hova esni. Nem rég halt meg így még friss a gyász. Már éppen menni akartam amikor megláttam Tomot Jess „sírjánál”. Odamentem hozzá.

-         Szia!

-         Szia! – hangja tele volt fájdalommal, Összeszorult a szívem.

-         Minden rendben?

-         Már hogy lenne? – förmed rá oly mértékben, hogy még az a pár holló is felrepült az ágról, akik végkép nem tehettek a történtekről. – Hiszen Jessica meghalt. Nincs semmi sem rendben. Minden a fejetetejére állt mióta megismertünk titeket.

-         Ezzel azt akarod mondani, hogy a mi hibánk?

-         Ha ti nem… - hangja elcsuklott – hamarosan esni fog.

-         Mi? – felnéztem az éger - Én nem látok felhőket. – majd vissza Tormra akinek ebben a pillanatban elkezdett könny csordogálni barna szeméből – Á… most már látom a felhőket.

-         Jessicának voltak titkai előttem?

-         Egyről tudok.

-         És mi lenne az?

-         Pár éve… bent marat egy kicsit a suli könyvtárában, hogy készüljön a dolgozatra. Későn estig ott bújta a könyveket. Mikor elindult hazafele pár résszeg srác rászállt és…

-         És?

-         Am… megerőszakolták. Nem szeretett róla beszélni, mert elvileg a „haverjai” voltak. De ennek már tényleg jó páréve. És végtére ez nem a fiúk hibája volt, hanem annak a drogos fószernek a hibája, aki rávette őket a szer fogyasztására.

-         Értem. De ez már nem számít. Hiszen ő már nincs. – na most jött el bűntudatom legmélyebb pontja.

Elmondjam? Nem mondjam? Nem. Remélem Jess látod, mit tettél és hogy engem is milyen helyzetbe sodortál. A te hibád.

-         Én megyek. Nem jössz?

-         Nem menjél csak.

-         Rendben. Szia! - Hátat fordítottam Tomnak és elindultam hazafelé.

A szívem megszakadt, amikor hátat fordítottam Tomnak. Egyszerűen nem bírtam ott hagyni azzal a tudattal, hogy Jess halott. Fájt. De még is megtettem. Lássa Jess, hogy mit dobott el magától. Ismét a parkon keresztül megyek, mert arra rövidebb. A bokor megint rezeg.

 - Jess ha megint te vagy az, akkor menj el!

 - Én nem Jess vagyok.

 - Emet? – a szívem megint a torkomban dobogott.

 - Csak nem megijedtél?

Az árnyékból, rengeted farkas lépett elő. Mind vicsorgott és engem bámult. Már megint ez az érzés. 

14.rész - Bűntudat

Sziasztok!

Meloddy vagyok, voltam, leszek míg élek! x) És tartozom nektek egy NAGY BOCSÁNATKÉRÉSSEL!! Elég régóta nem volt rész, de most hoztam! Remélem még vagytok azért vagy ketten-hárman, akik itt vagytok (értelmetlen mondatok szakértője vagyok!!). Jó olvasást! ^^

Meloddy - Bianca szemszög

Sosem fogom elfelejteni azt a percet, azt az átkozott pillanatot, mikor az a lány, akivel jó formán együtt éltem az életem előttem feküdt. Holtan, vértócsában. Megölte magát. Bár ismerem a gondolkozását, mi szerint így kevesebb gondot okoz annak a férfinak, akit szeret, de abban a percben ez eszembe sem jutott. Akkor haragudtam rá. És ez most sem lesz másként.

Az ember elméjében ilyen esetekben kérdések fogalmazódanának meg, mint pl. "ha vámpír, akkor halála után miért nem porlad el?" vagy, hogy "nem egy ezüst karóval kéne ledöfnie magát?" - mert akkor nem kifejezetten láttam milyen karót döfött magába. Jessica teste összecsüklott és a földre hullott, mint az a virág, amit épp most tapostak el...

***

A temetés a tragédiára egy hétre történt. Hamvasztást terveztek, és történetesen (Mia elmondásai szerint) így is lett. Én kihagytam a temetést. Nem tartottam korrektnek, hogy ő hagyott itt engem, én pedig még el is menjek a temetésére sírni. Ez talán most szemétségnek hat, de nem az, hiszen dühös vagyok rá. Rohadtul dühös! Mérgemben pedig nem fogok ott lézengeni a temetésén ide-oda, céltalanul lődörögve. Ostobaság! És bár Jessica a legjobb barátnőm volt, de ezt sosem fogom megbocsájtani neki. Esküszöm ha valaha, valahol találkozok még vele, akkor olyan fülessel ajándékozom meg, hogy... de miket is beszélek? Az egyetlen személy, akire ebben a pillanatban haragudnom kéne, az nem Jess, hanem Tom, aki ezt tette vele. Jó! Megbeszélem magammal, hogy mától Tomra is haragszom. Sajátos felfogás! Akinek tetszik tetszik, ha nem akkor el lehet környezetemből navigálni!

Mély depresszióm teraszának peremén a TV nézésbe folytottam bánatom. Némiképp bűntudatom volt, hogy nem mentem el a szertartásra, de hamar lekűzdöttem, mert mindezt elnyomta az a kín-keserves düh, harag. Az iménti műsoron épp a Kid vs. Cat ment, amit már régóta imádok. És nem épp egy olyan történet menete van, ami eszembe juttatná Jessica... nos: történetét.

Éppen elmerengtem az űrmacskák és a harcias kedvű kiskölykök világába, amikor kicsapódott az ajtóm. Mia toppant be a pillanat hevében, és tekintélyesen vágta hozzám kézitáskáját.

- Hogy lehetsz ilyen szemét?!

- Mi van?

Érdeklődtem barátnőm idegroham állapota közepedte a célszemélytől, aki történetesen sírt.

- Neked is a barátnőd volt! Ez lett volna a legkevesebb.

- Mia, nézd... Jess világ életében önállóan gondolkozott! És még sosem okozott ekkora galibát a döntéseivel, mint most.

- Ezért nem jöttél el?

- Miért is nem mentem el?! Lássuk csak: NEM! Nem ezért. Hanem azért, mert ideges lettem rá.

- Ideges?

- Igen. Tudod... a hülye fejével nem gondolt bele abba, hogy esetleg mennyi mindenkinek hiányozna! Ha a szűk családi körének nem is, de nekünk, a barátainak, és Tomnak, a szerelmének jócskán.

- Talán megértelek. De attól eljöhettél volna!

Megforgattam szemeimet, és mivel nem akartam tovább folytatni ezt az értelmetlen eszmecserét (amúgy sem vagyok olyan lelki állapotban), így az előbb hozzám vágott táskáját visszaszolgáltattam a jogos tulajdonosának.

- Aú!

Nyögdécselt, majd mérges tekintettel viharzott ki a szobámból, becsapva maga után az ajtót. Mintha a sors akarna büntetni! Most vajon a világ is megharagszik rám?

Csatornát váltottam, minek után megcsörrent a telefonom... a kijelzőn édesanyám nevét véltem felismerni.

- Szia anya! ... A telefon töltőm?... Persze, akkor elszaladok vele! ... micsoda? Hogy lehetsz ilyen kis felelőtlen? Máris viszem!...

Le is tettem, és fény derült az igazságra, mi szerint a jó drága anyukám megérkezett a munkahelyén, ami történetesen a kórház telefon központosát, és portását jelentette. Igen, édesanya biztonsági őr! A sok gyerek mellé kellett ez a viszonylag megbízható állás, de csak azt érte el, hogy a munka helyén az összes hímegyed beleszeressen!

Felálltam, felmartam a töltőmet, bedobtam egy kistáskába, és miután felkaptam a fehér tavaszi dzsekimet el is indultam a kijárati ajtó felé. Megfordult a fejemben, hogy Miát is megfelelő tájékoztatással lássam el, de szerintem most egy ideig nem kifejezetten zargatja a gondolat, hogy én mikor hova megyek. Így csak elmentem szó nélkül.

Pont elcsíptem egy helyi járatot, amivel pont a kórház elé érkeztem. Leszálásommal megegyező pillanatban fedeztem fel azt a kalapos alakot, aki mellettem aludt a buszon. A kalapját nagyon az arcába húzta, így nem tudhattam ki lehet, de arról meggyőződhettem, hogy engem követ, mert velem együtt szált fel, és mellém ült le, aztán, mikor feltűnt neki, hogy leszálok, ő maga is leszált. Alkalmam sem volt kisilabizálni ki lehet az illető, de valamit akar tőlem! Nem érzek semmi pozitívat a szándékában. De zavartatás nélkül tértem be a kórház főbejáratán - ahová ismét csak követett - és mikor észre vette, hogy a telefon központ felé szaporázom lépteimet (ahová, megjegyezném, idegeneknek bemenni tilos!!) tovább ment a férfi mozsdó irányába. Az ajtóban állva lestem bágyadtan utána. De aztán nem törődtem túl sokat a kérdéssel, hogy mi a jót akar tőlem, mert engem már majdnem kinyírtak a farkasok, egy vámpír - énekes hapsival rohangáltam más vámpírok elől, és egy boszorkánnyal, valamint megint csak egy vámpírral éltem egy fedél alatt. Ezek után nem fog egy ismeretlen (feltehetőleg ember) férfi, aki engem követ - beszarasztani!

- Jaj, Bia!! A töltő.

- Tessék anya.

Adtam neki két puszit. A délutánom hátra lévő részében mindenről beszámoltam neki! Persze a túlvilági misztikumos részleteket jól átcserélve valami hihetőbbre... látszólag megértette bánatomat.

- És most akkor Mia haragszik rád?

- Igen.

- Helyes!

Tévedtem! Mégsem ért meg... vagy csak nem lát benne értelmet?

- És pedig miért?

- Jessica a barátnőd volt, mégha a pasijának az öccsével össze is kapott, meg többször is majdnem kirúgatta a hapsit a munkahelyéről, és aztán kiugrott a vonat elé, mert úgy gondolta, hogyha ő nem lenne, akkor a Timo...

Hát igen. Egy KICSIT átalakítottam a történetet, és azt mondtam, ami először az eszembe jutott. Viszont a Timos rész nem állt közel a szívemhez...

- Tom!

- Az! Jobb életet is élne. Tehát ha a barátnőd akkor jóban-rosszban mellette kéne lenned! És el kellett volna menned a szertartásra.

- El, de már mindegy.

Anya nyakon vágott. Egy gyengébbet!

- Ou!! Hé! Ezt most... na jó, megérdemeltem!

- Meg ám! Most pedig húzd a segged a temetőbe! Majd ha itthon leszek én is kinézek, és te akkor is velem jösz.

- Menjek ki, mi?

Érdeklődtem tőle tarkómat simogatva.

- Pontosan!

- Remek. Már itt sem vagyok! Majd behozod a töltőt, ha jónak látod. Na én leléptem!

Közöltem vele, majd kitértem a bódéból. A kalapos embernek se híre, se hamva!

A kórház mögötti területen közelebb van a buszmegálló, ígyhát azt választottam. Bár a nyugodt vételű sétát némiképp akadályozta a kissé elburjánzott növényzet - ami megint csak arra vall, hogy azokat a területeket, amiket az emberek többnyire nem látnak, csak ha nem pontosan arra mennek - ezekre nem fordítanak akkora figyelmet, mint a látható részlegekre. Én pedig mindig erre járok, szóval nem lenne ellenemre, ha a növényzetet itt is látná fűnyíró!

De nem egyedül vagyok olyan ember, aki erre jár, így egy kisebb ösvényt már kijártak az erre haladó emberek. Szóval akkora nehézséget még sem okozott itt átjutni! De az mégiscsak akadály-tényező ként szolgált, hogy úgy éreztem valaki követ. A kalapos ember? - és alig gondoltam ki egy ismerős alak ugrott be közvetlen elém, amire olyat ugrottam féltemben, hogy még a benti mozgásérzékelő-lámpa is felvillant. A félhomályban pedig kirajzolódott Bill arca.

- Bianca!

- Jesszus Mária! Hát neked hobbiddá vált, hogy örökké utánnam koslass, mint egy kiskutya? Kereshetnél más rajongót is! Hidd el, mind a tíz ujjadra akadna egy-egy millió nőstény...

- Bianca... nem erről van szó! Valakivel muszály beszélnem!

- És pont kizárólag velem? Mióta követsz?

- Amióta elindultál.

- Te voltál a kalapos ürge?

- Kala... látsz valahol nálam kalapot?!

- Bocs. Akkor nem.

- Milyen kalapos ürge?

- Egy ürge a csúnyábbik nemből! Lehet csak egy pedofil, aki kb. 15 évesnek nézett engem. Nincs vele egyedül!

- Jaj, tök mindegy... másról van szó!

- Éspedig?

- Bianca, Jess izé...

- Most ha azzal jösz, hogy Jessica temiattad halt meg, akkor felszaladok a kórház tetejére, és leugrok.

- Szép... de pedig így van!

- ÍGY VAAAN??! Nem, nem így van. Jess Tom miatt halt meg.

- Nem igaz!

- De! Hallgass már meg te Zordon-imitátor!

- Zordon?

- Igen! Ha nem tűnt volna fel olyan a sörényed, mint az Oroszlánkirály-béli főgonosznak.

- Jobban te sem tudsz bókolni... miről hallgassalak meg?

- Kezdjük azzal, hogy Jess nem miattad halt meg, hanem Tom miatt.

- Ezen már túl estünk.

- Légyszives egy percre legyél már képes befogni!

Jelképesen szájára csapta tenyerét, és kíváncsi szemekkel pislogott felém. Végre kifejthettem...

- Szóval... Jess azért ölte meg magát, hogy ne okozzon több fejfájást Tomnak!

- De Tomnak eddig se... !!

Most én érvényesültem: saját kezemmel fogtam be a száját.

- Röviden: Jessyt saját hülyesége vitte a halálba! Nem kell ezen bánkódnotok.

- És te miért vagy ilyen?

- Ilyen milyen?

- Ilyen gonosz. A temetésen sem láttalak, most meg őt sértegetet! Kegyetlen vagy...

- KEGYETLEN?! Na takarodj előlem!!!

Mutattam az ellenkező irányba, mint amerre én akartam volna menni. De Bill megfogta irány-táblának használt kezem és közelebb rántott magához, majd még feljebb emelte a hangját.

- Most is azt csinálod! Neked miért esik jól elrejtened az érzelmeidet?! Semmi értelme!

Elrejteni az érzelmeimet? Most, hogy így mondja ez eddig eszembe sem jutott. Hogy én elrejtem az érzelmeimet! Akkor talán ezért folytogat a sírás? De mégsem könnyezek.

- Semmi értelme? Ha erre akarsz kilyukadni közlöm veled, hogy azért rejtem el az érzelmeimet... mert... ez csak óvatosság!

- Óvatosság? Magyarázd meg!

- Nos: így senki sem bánthat, mindenki szemében erősebbnek tűnhetek. Meg ilyenek!

- És mi hasznod ebből?

- Hm? Most mondta... !!

És most ő fogta be az én számat még szabadon lévő kezével. Csak dadogtam volna! Jól tette.

- Figyelj, Bia... én már sokkal többmindent átéltem, mint te! Sokkal jobban kiismertem az emberi kegyetlenséget. Ha valaki bántani akar, akkor úgyis megtalálja a gyengédet! A vámpírokkal sincs ez másként.

- Neked mi a gyengéd?

- Fogalmam sincs ebben a pillanatban! De biztosra veszem, hogy van, és jó sok. Több, mint pl. Tomnak! Neki egy volt. De már az is csak múltidő!

- Jessica?

- Igen. Ilyen ez a popszakma... értsd szó szerint!

- Haha. Csak nevetni ne felejtsek el a következő ilyen poénodnál!

Nem tudom meddig beszélgettem még ott Billel erről a sok értelmetlen össze-visszáról. De az már szent, hogy nem két percig! S miközben mi ott váltottuk ezt a nem épp értelmetlen eszmecserét előtört megint a bűntudatom, és már másra sem vágytam, csak, hogy elmenjek a temetőbe... Jessicához!

- Bill, Jessica urnája merre van?

Tettem fel a kérdést, és miután még ezt elmesélte, már nem tartottam szükségletet a társaságára. De a maga akaratos módján csak elkísért a temetőig! A temető kapuja előtt viszont szembe fordultam vele, és tekintetét megtalálva közöltem vele további akaratom.

- Innen jobb szeretnék egyedül menni! Köszönöm, Bill.

- Megvárjalak?

- Nem öt percet fogok bent tölteni.

- Nem baj, itt várok rád.

- Menj addig nyugodtan haza! Úgyis elég gyors vagy hozzá.

- Nem. Itt maradok!

- Jól van... ahogy akarod!

- Végre.

Megint megfogta a kezem, és ismét közelebb húzott magához. Nem tudtam mi célból, de hamar választ kaptam fejemben megvillanó kérdésemre: Bill homlokon csókolt, és magához ölelt. Akkor csak pislogni tudtam, de nem mondom, hogy nem esett jól! Még egy mosollyal is megajándékoztam. Aztán mély sóhajtás, és átléptem a temető kapujának küszöbét.

A régi-és új sírok közt tartottam a célpontom felé. Amikor megtaláltam Jess urnáját rászántam magam arra, hogy leguggoljak, így pont szemmagasságba kerülve vele. Eddigi életünk során mindig is magasabb volt tőlem! Fura most "egy szinten" lenni vele.

Belekezdtem előre kitalált szónoklásomba...

- Jessica! Jess... ne haragudj! Az igazat megvallva a helyedben én is ideges lettem volna, ha nem jöttél volna el a temetésemre. És ezért nem jöttem én sem! Így akartalak talán büntetni, vagy nem is tudom... de aztán ráébresztettek többen is, hogy nem helyes! Mia nem szól hozzám, anyám tarkón vágott, Bill meg leugatta a fejem. Változatos, mi? De most fő, hogy megbántam, és a bűntudattól vezérelve eljöttem ide. Úgy szégyellem magam! Imádtalak Jess. Te és Mia voltatok - sőtt! Még vagytok is... a legjobb barátnőim! Akkora barom voltam. Ne haragudj!

Elmorzsoltam egy imént keletkezett könycseppet szemem sarkában, de mikor ezt letöröltem a másik oldalon végig gördült egy az arcomon. Talán a bűntudattól, talán a bánattól, sőtt talán mindkettőtől. Nem éreztem semmit akkor! Csak a nagy űrt. Mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. De, hogy hagyjuk ezt a nyálas, romantikus formaságot, így inkább koncentráljunk a következő látogatóra! Bill? Helyette Tom!

- Nocsak-nocsak. Te? Itt? Nem képzelődöm?

- Hagyjál Tom, tudom, hogy mit gondolsz.

- Semmit azon kívül, hogy mekkora szemét vagy.

- Mi?!

- A temetésre nem toltad le a segged, de van pofád egyedül idejönni, lelkizni. Gratulálok!

Tom szavaival a lelkembe taposott, többször is. De tőle szinte már megszokott tény a folytonos negativitás. Főlleg ilyen Jessicás-ügyekben! Ezért tehát nem fordítottam több figyelmet nekem szánt dialógusára. És lehet nem akartam ebben partner ként szolgálni, de azért a szavak maguktól jöttek!

- Neked ehhez semmi közöd.

- Tudom miért csináltad. Bill elmondta!

- Találkoztál vele?

- Igen, még most is a temető előtt vár rád. Nem tudom megérdemled e!

- Most azért vagy mérges rám, mert nem jöttem el a szertartásra?

- Bálványozom ezt a szőke logikát.

- Tehát igen... és ne gyere a hajszínemmel, mert a szádba lépek! Most itt vagyok. Ez a lényeg!

- Ja, de amikor kellett volna nem voltál ott.

- Leszálnánk a témáról?!

- Na persze...

Tom háttal állt a sírköveknek, én pedig az urnáknak. Így a dühöngő gitáros mögött tornyosuló sírkő takarásában rejtőzködő Billt is észrevettem. Aki csak állt, és bizonyára azt várta, mikor ugrik nekem Tom! Kedves tőle, de az ilyen ügyek megoldásában jeles vagyok.

- Nem konkréttan rám vagy dühös, Tom. Hanem inkább magadra! Mert azt hiszed miattad halt meg.

- Nem hiszem, mert ez így van.

- Jó! Akkor megbeszéltük. De attól, ha most engem itt helyben kinyírsz is, szerinted vissza fog jönni Jess?

- Miért akarnálak kinyírni? Még a végén én is veled halnék!

Válla fölött Bill felé nézett, majd tekintetét visszairányította rám. Jobbnak láttam, ha mosolygok, így ezt is tettem! Odaléptem Tom elé, majd olyan közel araszoltam hozzá, ahogy csak lehet. És vállára helyeztem jobb kezem.

- Tudom, hogy az téged a legkevésbé sem zavart, hogy én nem mentem el Jess szertartására... de el kell mondjam, vagyis inkább rá kell ébresszelek arra, hogy neked egyedül az a bajod, hogy nem tudsz nélküle megmaradni! Úgy akarsz majd belefeledkezni mindebbe, hogyha annyi embernek és vámpírnak árthatsz amennyinek csak tudsz. Azt hiszed így megnyugszik a lelkiismereted! De előre leszögezném: rosszul hiszed! Tom, ezzel már együtt kell élned. Vagy mit csinálnod... mert máshogy sem lesz jobb!

- Bianca...

Nem vártam meg, hogy nevem kimondása után milyen kifejezésekkel akar nekem támadni, vagy csak szimplán kommunikációt létrehozni. Így inkább odasétáltam a kijárathoz megint. Billt is hátrahagyva! A küszöbnél viszont visszatekintettem, és már csak annyit láttam, hogy Bill és Tom megölelik egymást, majd a fekete sörényes, akinek a haja önálló életet él elindult felém.

***

A házunk előtt álltam, a kapuban. Ő pedig velem szemben. Tudtam mit kell mondanom.

- Bill, vigyázz Tomra! Előre is félek, hogy mennyi hülyeséget fog most csinálni. Nem hagyhatod neki! Senkinek sincs most akkora szüksége rád, mint neki. Ha rám hallgatsz most egy ideig még a koncerteket is elhalasztod. Hivatkozz arra, hogy ki vagytok merülve, kell a pihenés!

- Azt hiszed én ezzel nem vagyok tisztában? De Tom nem fog rám hallgatni!

- Hidd el fog.

- Miért tenné? Elvégre miattam...

- Nem! Ki ne mondd!

- Oké, bocsi...

- Szóval. Néha már egy hozzánk közelálló személy puszta jelenléte is sokat tesz! Képes vagy rá, tudom.

- Ó, Bia... higyek neked?

- Jobban teszed!

- Megbeszéltük.

- Remek. Én pedig... megyek, és kibékülök Miával! A naiv kis lelke úgyis megbékél velem. Ismerem. Jess sem akarná amúgy, hogy rosszban legyünk miatta!

- Ez is jogos. Ma annyi minden történt, Bia!

- Hát hidd el: ez csak valami kezdete. Valami nem is tudom mi kezdete...

- Én sem akarom megtudni! De igazad van megint. Arra is kell koncentrálni, hogy a színfalak mögött mi rejtőzködik.

- Pontosan!

- Remélem ezalatt végig magam mellett tudhatlak...

Küldött felém egy szikrázó vámpír-mosolyt, amire el is pirultam. Nem hittem volna, hogy pont ő fog engem zavarba hozni! És valamiért már nem is volt kedvem bemenni a házba. Csak vele akartam lenni! Csak, és kizárólag vele! De persze ez most nem történhetett meg, mert rám még vár a "Mia probléma". Így elválásunk pillanatában csak a nyakába ugrottam, és jó erősen magamhoz szorítottam. Éreztem, ahogy hajamat simogatta, és körmeivel fésülgeti. Éreztem, ahogy erősen magához szorított, és éreztem, hogy ő sem akar most elengedni. Bizonyára ezekben a nem épp békés időszakokban neki is szüksége van egy másik eszme közelségére! Másra most nem igen tudok gondolni. A gondolkozás amúgy sem megy akkor, ha az ember épp csókolózik.