17.rész - Hasztalanul hasznos dolgok

Mivel ezer éve nem írtunk, ezért egy kis emlékeztető: Miután az ikrek majdnem párbajoztak Jessica miatt a fiatal vámpírlányról úgy hitték öngyilkos lett. Barátnői, Mia és Bianca mély letargiában szenvedtek (amígnem Mián keresztül ki nem derült, hogy Jess csak techalott volt). Ezután szinte minden visszaállt a régi kerékvágásba, a szerelmi szálak alakultak (nem, Névtelen, Bia és Bill még mindig nincs teljesen együtt xD de igyekszenek a kedvedért ;) ) - mínusz egy farkastámadás, amiben Mia majdnem otthagyta a fogát, de jött a felmentő sereg Jessica és Tom személyében! Így a fiatal boszorkány túlélte a csatát. Emellett viszont a hazaérkezés pillanata sem volt felhőtlen, mert miután Bia tudomást szerzett Jessica életéről nem győzte osztani. Van aki máshogy éli meg ezeket a pillanatokat :) - és emellett felszínre került, hogy a "sötét erők" (nem Star Wars!!) valamit terveznek. De legalább megvan a vezérük. Vagy... biztos egyáltalán, hogy Emmett, Mia támadója és Jess exe lesz a főgonosz? Kiderül. A srácok viszont úgy fest pár turnét kénytelenek lesznek lemondani, mert ki akarják deríteni mégis mit terveznek a farkasok?

Vampire Dreams

Bianca szemszög

Hasztalanul hasznos dolgok

A veszekedésekben olyan kitartó vagyok, mint etióp kisgyerekek a túlélésben. Addig soha semmi nem állíthat meg, míg nem harcolom ki saját igazam. Ez talán önfejűségre, talán beképzeltségre utal. De lehet mindkettőre. Bill pedig nem az a harcias típus, aki egy magamfajta lánynak visszavágna. Néha már borzalmasan kiakasztó! Úgy sokkal élvezetesebb nyernem, ha előtte csatáztam. De ő csak állt mélán, és nézett maga elé. Nem hiszi el, hogy a saját érdekében nem akarom, hogy elmenjen bármi nemű misztikus pankrációba. Elég csak ránézni, és ha valaki még úgy is ismeri őt, mint én tudja, hogy a szerencse meglehetősen forgandó nála, amihez nem társul becsület. Vagy csak nekem nem tűnt fel?

Olyan szinten képes volt felidegesíteni a hallgatásával, hogy kapva-kaptam bárminél, amivel bántani tudtam. Nevezhettek engem kegyetlennek, szívtelennek, vagy bár akár minek, de én már csak ilyen ember vagyok! És nem pont egy személyért fogok megváltozni, és hát javítson ki bárki, ha nincs igazam:

- Bill, már annyira elegem van abból, hogy nem vagy képes kiállni magad mellett, és egyébként mások mellett sem! - úgy vártam nem fog visszaszólni, de hát csak visszaszólt:

- Miért? Te talán igen?

- Hogy mondtad?!

- Vedd észre magad Bianca! Én a többiekért akarok áldozatot hozni, és érted, ha nem tűnt volna fel! Mi ebben a gyávaság? - most aztán torkomra forrasztotta a szót. Persze, ebben semmi gyávaság nem lenne, ha valóban így lenne - de megint átláttam a szitán.

- Másokért, és értem? Szerintem pont, hogy nem.

- Kifejtenéd?!

- Igen! Én vegyem észre magam?! Muszáj neked ilyen látványosan szenvedned örökké? Azzal nem bizonyítasz semmit ha megöleted magad! - a hatás kedvéért még suhantottam egyet magam előtt kezemmel, így a kék színű körömlakkom (ami Jessica szerint zöld, Mia szerint pedig türkiz) furcsán megtörte a ráeső lámpafényt.

- Bianca te... - épp mondani akart valamit, de mielőtt ez megtörténhetetett volna Gustav cammogott le az emeletről.

- Még mindig tart a 3. világháború?

- Maradj ki ebből Gusti! - morogtam, bár tudtam, hogy a legkevésbé sem kedveli a becenevét.

- Tőlem... csak Miának hozok egy pohár vizet!

- Tessék. A csapból szerintem jön annyi, hogy ne haljon szomjan! - így zártam a témát, és megint Bill felé fordultam. Olyan képet vágott, amire menten elfogott a bűntudat, és hatalmasat nyeltem.

- Bill én... ne haragudj. Csak már elegem van a hókusz-pókuszból! - fogtam is meg a fejemet, majd leültem a kanapéra. Megint előjött a migrénem... tekintetem ilyenkor mindig a szabadra szegeződik, mert az megnyugtat, és elfelejt velem minden rosszat. De most nem sikerült... noha már egy ideje benne vagyok, de még mindig a legfurcsább, hogy évekig egy vámpírral, és egy boszorkánnyal éltem egy fedél alatt, és még csak nem is vettem észre semmi furát rajtuk.

- Megértelek... nekem is elegem van már!

- Viccelsz velem?! Te magad egy csiribí-csiribá vagy! - nyögtem, ő pedig leült mellém. Most nem bírtam volna a szemébe nézni, ezért elfordultam. Gustav vartyogott valami "jó éjt" szerűséget, de nem ragadt meg túlságosan. Még annyit sem mondtam, mint Bill.

- Viszont!

Odakint apró fénnyel mosolygott az újhold felhő udvara takarásában, s gondolatban a régi életem követeltem. Már napok óta a fősulira sem jártam be, és még az órarendem amúgy sincs összeállítva. Orrvoshoz járok, mert mikor vért vett tőlem a farkasok támadását követően nem tudta eldönteni milyen a vérnyomásom, és vércsoportom. A vérnyomásomra azt mondta durván ingadozó, mert egyszer 135, máskor meg 89. Remélem halálos beteg vagyok!

- Bianca kérlek: adj egy esélyt! Nem hagyhatok mindent a fiúkra. Csak gondolj bele! Neked is vannak testvéreid. Miért nem tudod átérezni?

- Mert az én tesóimnak egyiknek sincs raszta haja, vagy száj pc-je! Bár Esthernek volt, de a barátja kiszakította neki... - gondolkoztam hangosan mire Bill arca eltorzult.

- Nem fájt neki?

- Biztos fájt, de nem érdekel... - vontam vállat. Annyira persze ez sem volt őszinte, de most nem volt kedvem vele különösebben enyelegni.

- Bia! Fogd már fel, hogy nem körülötted forog a világ!

- Igazad van... körülöttem a konkrét naprendszer forog!

- Reménytelen vagy. - nevette el magát, és megfogta a kezem. Szinte reflex mód kaptam el tőle, de aztán rám vetette végtelen szenvedélyben csillogó, csodálatos, bugyibűvölő, barna szemét. Éppen ki akartam találni valami frappáns beszólást ismételten, amikor hirtelen átkarolt és magához húzott, majd megcsókolt. Ismételten csak reflexként vágtam pofán, aztán ő megszeppenve közölte velem:

- Ez fájt!

- Bocs, nem direkt volt. A kezem előbb indult, mint gondolkodtam! - magyarázkodtam neki széttárt karokkal, aztán felpattantam, és odatipegtem a TV-hez. Be is kapcsoltam. Ezt a szerencsét! Pont a Kid vs. Cat ment. S miközben én a képernyőt bűvöltem rápillantottam szemem sarkából Billre, aki elég bűnbánó arccal nézett a földre. Sóhajtottam, mert tudtam, hogy most én vagyok a hibás! Talán nem kellett volna pofán tenyerelnem. De öcsém, akkor legalább szólhatna mielőtt meg akar csókolni! Fejemet ingattam, majd leguggoltam elé, és megfogtam a kezét.

- Holnap ismételten lecsapolnak. Van kedved velem tartani? - mosolyodtam el biztatóan, amit ő viszonzott, és végigsimított arcomon.

- Hogyne lenne! Jó tudni, hogy szükséged van rám.

- Miért ne lenne? Bill. Mostanában már magam se tudom mit érzek irántad, legalábbis teljesen nem tudom. De az biztos, hogy az utolsó ember vagy mi lennél, akit el akarok veszíteni! - ismertem be neki, mint valami hülye szappanopera-szült főhősnő, és ölébe pattantam, majd most én csókoltam meg őt. Meglepő fordulat: ő is pofán vágott. Pislogtam.

­- Ez. Meg. MI VOLT?!?! - ordítottam le a fejét, és már bele is markoltam sűrű hajába.

- BiaBiaBia!! Ezt csak visszaadtam, de... au ez fáj! Engedd el a hajam!

- Hm. - elengedtem. - Tényleg nem paróka! - láttam be, és átöleltem. Hát öcsém: nagy úr ez a bűntudat.

***

Másnap reggel korábban kéretett be a doktorúr, én pedig csak bicegve-topogva másztam ki az ágyból. A legszebb az egészben, hogy arra sem emlékeztem, hogyan kerültem az ágyamba! Elvileg a nappaliban aludtunk el a Power Rangers-ön Billel. Legalábbis az utolsó emlékem az, hogy a rangerök harcolnak azzal a fekete rangerrel. Valamit magyarázott a piros csávó, aztán a bad-guy rávetette magát. Azután se kép se hang!

A legkómásabban kapaszkodtam meg az íróasztalom szélében, és a kezem meg is csúszott egy papíron. Arcom elé emeltem és szemügyre vettem mi áll rajta: "nem mertem melletted aludni, keress a nappaliban - annyira nem vagyok vámpír, hogy a lámpán lógjak, szóval egy szinten leszek a szemeddel" - felkuncogtam azon a rekedtes Hókuszpók hangon, és magam köré csavartam a köntösöm. Pizsama?! Én átöltöztem volna? Én ugyan nem, de akkor... argh! Bill. Megölöm... - a cél érdekében le is rohantam hozzá. Fejbe csaptam egy díszpárnával miközben ő ismét a Disney Chanelt leste.

- Te levetkőztettél!

- Én is pasiból vagyok. De nézd a dolgok pozitív oldalát! Fel is öltöztettelek!

- Halál rád.

- Már megkaptam. - közölte, és lehalkította a TV-t, majd felnézett és dacos tekintetemmel találta szembe magát. Annyira amúgy nem zavart a dolog, mert a csávó egy 10-es skálán 20-as, de azért zavart is, mert legalább szólhatott volna. Ha úri kedve úgy tartja, akkor előtte is átöltözhetek!

- Mi az?

- Hagyjuk. Éhen döglöm, de nem ehetek... - panaszkodtam, és hátráltam négy lépést, majd nekifutásból egy szaltóval mellé vágódtam. A reakciója:

- Azta! - ámult, és bámult. Ember! Gáz, hogy atlétikus alkat vagyok?! Na jó azért annyira nem, de történetesen a szaltót azt vágom.

- Érted már, hogy mégis miért voltam kitűnő tesiből, ha az évi óraszámnak a felét nem teljesítettem? - álltam elébe egy fejtörővel, amire ő nevetett.

- Kapizsgálom, azt hiszem! Figyelj... akad némi dolgom a városban, szóval... - ezen már az este túl voltunk, de természetesen elfelejtette, hogy akkor már megbeszéltük, hogy velem jön. Minden esetre sóhajtottam, mert tudtam, hogy ez csak egy kifogás arra, hogy velem tarthasson. Annyira nem vagyok elszálva magamtól, nyugalom! (Egoista főhősnővel még nem találkoztatok, ugye?) A lényeg az, hogy csak tudom. És megnyugtatás gyanánt sugallom, hogy ebben én is kellő örömöm lelem! Ezért válaszom sem a meglepő kategóriába sorolható: - Elvinnél?

- Természetes! - vigyorgott, mint a tejbe-tök, és megforgatta a slusszkulcsot mutató ujja körül. Mosolyogva indultam utána, és mikor beültünk a kocsiba:

- Ugye semmi dolgod nincs a városban? - kérdeztem vigyorogva, amire megint lekezelő egy választ kaptam, de gond egy szál se:

- Ne reménykedj, ennyi önbecsülésem még van! Egyéb aránt dolgom van arrafelé.

- Szuper... épp készültem elszállni magamtól, hogy "Bill a TH-ból belém van zúgva"...

- Ha nem lenne kölcsönös a dolog érteném az iróniát, de így, ilyen esetbe annál kevésbé. - vágta rá, amire én már kezdtem élvezni a kis szópárbajt. Egyéb aránt az utazás a maga módján nyugisan telt:

- Miután már harmadszor is megrángadtam Jesst a múltkori ballépése miatt utánnatok néztem.

- Mármint a bandának? - felnevettem, mert ez már gimis koromban megtörtént, és most épp egészen másról volt szó:

- Nem igazán! Azon túl vagyok, most a vámpíros dolgokat lestem... - felkapta a fejét, minek után majdnem bementünk az árokba, de semmi probléma.

- A saját érdekedben remélem, hogy semmi twájlájt vagy hasonló nem volt a dologban!

- Hát nem. - biztosítottam, majd folytattam: - Csak egy pár dolog... Drakula, Erdély, a faj eredete, Vanhellsing, farkasemberek, meg egy-két sorozat.

- Ezekre könyörgöm ne alapozz! Azaz a legendákra, és a mai emberek agymenéseire. A dolgok ennél összetettebbek... - erre én ugrottam egyet, és teljes kétségbeesésemben nekitámadtam: - Ezt most nem mondod komolyan?! Pedig már két könyvsorozatot is rendeltettem Miával... - keseregtem, aztán hirtelen kapcsoltam. Ma csak egy szó nélkül jöttem el otthonról! Több se kellett: csöndre intettem Billt, és Jessivát tárcsáztam. Hát a dolog nem aratott jelentős sikert, mert Jess szinte elérhetetlen: vagy alszik, vagy nem tudom mit csinál, de eddigi életem során, bárakárhányszor hívtam szinte sosem vette fel. Erre csak akkor van esély, ha ő felhív az éjszaka közepén egy hasonlóval: "Melyik volt előbb? A tyúk, vagy a tojás?" - ő ilyenkor természetesen mindig dolgozott a fiúknál, én meg aludtam, de ezt nem volt képes vámpír-elméje felfogni. - minden esetre gyorsan Miát kerestem elő! Ő két csörgés után felvette:

~ Halló?!

~ Hey Mia! A vonalban Bianca. Csak jelenteném, hogy...

~ TE HOL A FRANCBA VAGY?!?!?!

~ Épp ezt akartam mondani... éppen a...

~ B*zd meg legalább egy üzenetet hagyhattál volna! Jessel azt se tudjuk élsz e avagy halsz! Bár... ő nem úgy néz ki, mint aki a körmét lerágta az izgalmában. - erre meghallottam Tom nevetését, és Jess üvöltését, amit bizonyára nekem címzett: ~ Hülye vagy! - ez nála egyféle tárgyilagos közlés, amit úgy mondd, mintha valósággal tény lenne. Csak pislogtam, és elsápadtam, de miután vázoltam a szitut, hogy vérvételre megyek az ő lelkük is megnyugvásra tért. Letehettem.

- Ahh... - sóhajtottam. Bill mereven az utat nézte, én pedig próbáltam visszakanyarodni előző témánkhoz, de addigra meg megérkeztünk a kórházhoz.

- Kint megvársz? - hajoltam vissza a kocsiba kiszállásomat követően, és Bill biccentett. Én már mentem is be, hogy minél előbb túllegyünk az egészen. De a szakrendelő dugig volt! Szóval jobb híján leültem a padra, és elő-googleztam azt a könyvet, amiről Billnek akartam mesélni. Természetesen tovább küldtem Miának, hogy kérdezze meg Jesst, vagy valamelyik közelében tanyázó vámpír-pajtiját, hogy ez mennyire valósághű: Vámpírakadémia. De aztán kitárult a rendelő ajtaja, és a nevemet mondták be... a doktor már várt rám. Dr. Carsten de Raven szívdöglesztő mosollyal fordult felém, és kedvesen a székbe ültetett.

- Ez mostmár az utolsó lesz, doktorúr?

- Természetesen, Miss Bianca! - ezen a néven elfintorodtam, mert a kedvenc rajzfilmem jutott eszembe: Mentőosztag a kenguruk földjén. Abban a kis, fehér egérkét hívták így! Nem éreztem magam azon perc egérnek, de minden esetre jót tett, hogy eltereltem a figyelmem arról, amikor belém döfte azt a hatalmas tűt. Azonnal négy kis lombikszerűségbe folyatta a vöröslő vért, én pedig kezdtem megint érezni annak szagát. Csak nyugalom! Más ember is érzi a vér szagát. Vas, azaz rozsda, vagy nem is tudom... de az hétszentség, hogy nagyon a fejembe szálhatott, mert a szemem egyre csak elnehezült. - legközelebb már a betegágyon tértem magamhoz.

- Jól van? - kérdezte a doktor asszisztense, mire én elfordítottam fejem, és megláttam a doktort is. Persze csak hátulról, mert valami igazán lekötötte figyelmét, és meg sem fordult, de legalább hozzám szólt:

- Azt hiszem rossz hírem van.

- Ne... - nyavajogtam, miközben az asszisztens elmagyarázta, hogyan ájultam el. De kóros! Mintha csak valami ostoba kórházi szappanoperába lennék.

- Kérem: a vérét továbbra sem tudom csoportosítani! Még egy vizsgálat a jövő hét folyamán?

- Ó, ember... khm! Persze. Jövök. - azzal az asszisztens nőcske segédkezeit figyelmen kívül hagyva pattantam le az ágyról, és szótlanul kisétáltam. Becsaptam magam mögött az ajtót, és eldöntöttem: ezt direkt csinálja! Már nem tudok jóra gondolni. - épp csak pár lépéssel jutottam túl, mikor kitárult az ajtó, és a doktor személyesen hozta utánam bent felejtett telefonomat: - Valamit otthagyott Miss Bianca!

- Köszönöm. - mosolyogtam bájosan, miközben elképzeltem, hogy máglyán megégetem. Kedvesen odanyújtotta a telefonom, amit azon perc zsebembe helyeztem, mire ő megfogta a vállam. Rá is meredtem vállamon pihenő kezére, mert nem tudtam mire vélni, de közelebb lépett, és mondta a szokásos orvosi szöveget:

- Nagyon sajnálom, de fogja fel úgy, hogy különleges ember! - itt az emberen volt a hangsúly, amire mosolyogva biccentettem, és mikor végre levette rólam kezeit szó szerint lerohantam Billhez.

- Bianca?

- Itt vagyok, és jövőhéten is itt leszek. - morogtam, és elsuhantam mellette. Bill megragadta csuklóm, és visszarántott. Hirtelen furcsa lett a tekintete, és elkezdett felém hajolni, én meg hátra húzódtam. De nem sokat értem vele, mert hamarosan megragadta derekam, magához húzott, és tekintélyesen beleszippantott a ruházatomba.

- Mi van?! - förmedtem rá, amire pislogott kettőt, és elengedett. Erre a furcsa viselkedésre legközelebb csak otthon kaptam választ...

- Megjöttünk! - közöltem mikor betoppantunk. A díszes társaság továbbra is a nappalinkban ücsörgött, és mi pedig csatlakozni kényszerültünk. Leültem Mia és Jess közé, akik lelkesen kérdezgettek a vizsgálatról. Mindent elmondtam nekik, hogy lássák milyen is az, ha valakinek semmilyen hókusz-pókusz nem áll rendelkezésére abban, hogy végett vessen saját lecsapolásának. Épp próbáltam volna szokásosan a humoromra hagyni a helyzet komolyságát, és az épp kialakulóban lévő vitát, de Bill váratlanul megtörte a csöndet:

- Biancán vámpír szagot éreztem... - mindenki egy lélekként meredt rám, én meg belesüppedtem a kanapéba. Minden bajom volt azon perc, mert végiggondolva a napot jó sok ember ért már hozzám: az asszisztens, a nővérkék, a doktor, és a többi. Amíg vártam arra, hogy behívjanak egy nő megkérdezte tőlem az időt, és egy idős ember rálépett a lábamra.

- Vámpír? - kérdeztem vissza hatalmasat pislogva, amire a többiek tanakodva összenéztek. Csak Mia csúszott közelebb hozzám támogatást színlelve, holott bizonyára őt is erősen izgatja a téma.

- Nem is tudom Bianca... kikkel álltál ma szóba? - kérdezett bele Georg, amire már előjött az aznapi feszültség. Ökölbe szorítottam a kezem, és felpattantam:

- Jaj vámpír így, vámpír úgy, boszorkányok, farkasemberek! Blahblah... jó lenne ha belátnátok, hogy a világnak van egy normális oldala is, távol minden ilyen ostoba misztikumtól! Az én életem tök normális, sajnálom, hogy nem oszthatom meg veletek! - osztottam ki mindenkit egyszerre, és a tekintetükből aztán hideget-meleget egyaránt kaptam. De ha már egyszer kiborítanak! Ember... miért nem élhetek normálisan? Szó nélkül lesütöttem szemem, és megindultam nagy sebbel-lobbal felfelé a szobámba, ahol végre egy darab varázs izé sincs. Könyörgöm! Miért kellett nekem aznap elmenni Jessicával arra a koncertre? Talán ha arra nem megyek el minden eddigi tudásom semmivé lenne, és tök átlagos életet élhetnék. De ó! Mi van ha csak féltékeny vagyok? Ez is lehetőség... mert nekem semmi képességem nincs! Ha harcra kerül a sor útban vagyok. Nem is tudok mit kezdeni magammal! Csak TV-zek, a neten lógok örökké, és néha-néha megyek a fősulira. Már ez is ezer éve volt utoljára, annyi sok a csiribí-csiribá! - de mindegy. Be kell lássam, hogy szinte teljesen hasznavehetetlen vagyok, és ezt azzal se tudom feloldani, hogyha mindenkivel flegmázok. Na! Majd holnap bocsánatot kérek. És kéne keresnem egy másik albérletet. Soha nem akarnék a számomra legfontosabb emberek útjában állni! - na. Ennyit az emózásról! Most: alszok. Mi lett velem? Teljesen letagadom saját magam!