Itt a rész bár sztem nem a legjobb és nem is hosszú. Ez nagyon is idegesít de ti mondjatok véleményt. Jó olvasást!
9. rész – Ha Ő is elhagyna…, avagy A szavak és a tettek ereje
Angel - Jessica szemszög
- Bianca! – térdeltem mellette zokogva. – Hí… hívjátok a mentőket! – csak vért láttam és rettegtem.
- Bill már telefonál. – tette a vállamra a kezét Tom. Az ölembe emeltem Bianca fejét és simogattam gyönyörű szőke tincseit, aminek a végei már vörösek voltak.
- Nem lesz semmi baj Bia. – motyogtam sírás közben. – Minden rendben lesz. Hallod? – ráztam meg egy kicsit majd Tom felé fordultam. – Ugye így van?
Mikor a mentő megérkezett Tom elhúzott Biancától, hogy az orvosok tehessék a dolgukat. Végül Bill ment be vele a kórházba. Bár én is szerettem volna, de nem mertem. Nem mertem volna Bianca szemébe nézni mikor felébred.
Mikor Mia résnyire nyitott ajtaja mellett mentem meg hangokat hallottam bentről. Megálltam és bár tudtam, hogy a hallgatózás nem szép dolog aznap este mégis megtettem.
- Miért véded ennyire? – ez biztos Gustav volt. Felismertem a hangját.
- Te nem voltál ott aznap. – Georg meg miről beszél? – cikázott át a gondolat a agyamon.
- Igazad van. Nem voltam ott. De ez még nem mentség semmire. – egy pofon hangja.
- Gustav Schäfer te egy rohadék vagy! – abban a pillanatban kivágódott az ajtó és Gustav robogott ki rajta. Kis híján orrba vágott. Feleszmélni sem volt időm mikor Georg is pufogva jött ki.
Kb. úgy viselkedtek mintha nem is lettem volna ott. De nem is volt baj. Amíg nem láttak nem tudták, hogy hallgatóztam.
Halkan bementem Mia szobájába és csak néztem, ahogy alszik. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Harag, gyűlölet és megvetés. Bár Mia a legjobb barátnőm volt, de sötét érzések kavarogtak bennem.
- Miért tetted ezt? – bár volt bennem egy késztetés, hogy ordítsak mégsem voltam rá képes.
- Ne! – sikoltott fel Mia. – Ne! – és újra.
Szó nélkül sétáltam ki és mentem le a földszintre. A fiúk legalább is Tom é Georg elkezdték a romok eltakarítását.
- Köszönöm! – néztem rájuk hálásan.
- Ilyet ne köszönj. – mondta Georg hűvösen, és én is beszálltam a munkába. – Mia alszik?
- Igen. – nem akartam róla hallani. Ekkor megcsörrent Tom mobilja.
- Halló, tessék? – vette fel. – Bill? Igen itt vagyok… Igen-igen. De mond, már mi van... Aha… Aha… Értem. Akkor majd beszélünk… Rendben. Szia! – azzal letette.
- Mi történt? – a szívem összefacsarodott és felkészültem a legrosszabbra.
- Bianca állapotát stabilizálták.
- Vagyis? – kérdezte Georg.
- Túl van az életveszélyen. Szerencsére nem tört el semmije csak pár kisebb zúzódás. Viszont nagyon sok vért vesztett. És még nem biztos semmi. Kritikus órák lesznek a következők.
- De hát nem azt mondtad, hogy túl van az életveszélyen? – könnyek szöktek a szemembe.
- Jess… - próbálta Georg, de Tom leintette.
- Jessika. Te is tudod, hogy Bianca erős. Minden rendben lesz. – ölelt át, de aztán olyan hirtelenséggel lökött el magától, hogy megrémültem.
- Tom… – szólalt meg Georg.
- Jess… Jess te vérzel.
- Mi? – döbbentem le. Georg odajött és végignézett rajtam.
- Hozok kötszert. – rohant fel a fürdőbe.
- Gyere, ülj le! – karolt át Tom és a kanapéhoz kísért. Éreztem, hogy remeg. Megijesztett.
- Tom, nyugi! – fogtam le a kezét mikor már a kanapén ültem. – Nem lesz semmi bajom. Ez nem a te hibád! – felpattant mellőlem és vádaskodón nézett rám.
- Ne turkálj a fejemben! – azzal felrohant az emeletre.
- Mi történt? – jött le Georg.
- Nem tudom. – ráztam a fejem szomorúan.
- Csak nyugi! – szólt rám. – Előbb had kötözzem be a sebed. – azzal hozzákezdett a procedúrához. – Ez most egy kicsit csípni fog. – azzal elkezdte letisztítani a sebet.
- Szhhh… Miért nem lehet azt mondani, hogy ez rohadtul fájni fog?
- Mert akkor senki nem engedné. – hallottam a hangján, hogy elmosolyodott.
- Ez igaz. – gondolkodtam el egy pillanatra. – Georg… - szólaltam meg halkan.
- Tessék? – kezdte el bekötözni a sebet a nyakamon.
- Te tudod, mi történik velem?
- Nem. – valahogy csüggedt volt. – Így szoros a kötés?
- Nem. Így tökéletes. És Tommal mi van? – tudom, nagyon gyorsan váltottam témát, de már nem bírtam visszafojtani a kérdést.
- Ezt, hogy érted? – látszott, hogy nem értette.
- Hát előbb itt ültünk és mondtam neki, hogy nem lesz bajom és ez az egész nem az ő hibája. Erre azt mondta, hogy ne turkáljak a fejében és elviharzott.
- Valószínű azt hitte, hogy a gondolataiban olvasol.
- Az övében nem szoktam. Nem mintha a tiétekben szoktam volna. Bár előfordult.
- Nem kell magyarázkodnod. – Georg kezdett olyan lenni, mint a bátyám. – De biztos vagy benne, hogy nem néztél bele csak úgy véletlenül?
- Egész biztos. – jelentettem ki határozottan. – Ahhoz túlságosan koncentrálni kell mintsem, hogy csak úgy járkálni tudjak a másik gondolataiban. Te sem tudod csak úgy használni a… - elhallgattam. – Neked mi is a képességed?
- Törölni tudom az emberek emlékeit.
- Komolyan? – ledöbbentem.
- Igen. De a sajátjaimat nem tudom. – elszomorodott.
- Bocsánat.
- Semmi baj.
Georg még mindig nagyon el volt merengve én, meg mint mindig rohadt kíváncsi voltam. Kapóra jött az alkalom. Georg múltja eléggé bizonytalan volt számomra. Erősen koncentráltam és sikerült belépnem a gondolataiba.
Egy lány. Alacsony, göndör, vörös hajú, nagy barna szemekkel. És… és gyilkos tekintettel, ahogy Georg felé közelít. A megdöbbentségtől és a rémülettől kirepültem a gondolatai közül.
- Megkeresem Tomot. – álltam fel és elindultam az emeletre.
Ahogy sejtettem Tom a teraszon ült és cigizett. Még bőven éjjel volt. Maximum fél 1 lehetett. Mivel háttal ült az ajtónak nem láthatta, hogy kiléptem.
- Vártam már mikor jössz ki. – nyomta el a cigijét, felállt és a korlátnak támaszkodott.
- Honnan tudtad, hogy jövök?
- És te honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Kérdésre nem illik kérdéssel válaszolni. – óvatosan mellé sétáltam.
- Georg bekötözte a sebeidet?
- Csak egy volt. – nyúltam a nyakamhoz. – Nem vagy éhes? – lövésem sem volt honnan jutott ép ez az eszembe.
- Jess. – fogta meg a kezem. – Erre még csak ne is gondolj! Rengeteg vért vesztettél. Inkább neked kéne enned.
- Jól vagyok! – erősködtem. Vagyis csak próbáltam, mert hirtelen megszédültem.
- Ugye mondtam. – fogta meg a karom.
- De te is sok vért vesztettél. – ültem le a padra.
- Koránt sem annyit, mint te. – ült mellém és oldalra döntötte a fejét. – Tudom, hogy te is akarod.
És mennyire igaza volt. Amíg menekültünk nem mertünk egymás véréből inni, hisz a tanács mindig mindent lát és hall. De akkor jobban el lehettek foglalva a vérfarkasokkal.
Tom nyakához hajoltam és belemélyesztettem a fogaimat. A vére még mindig olyan édes volt. Erő áramlott elgyengült végtagjaimba, ahogy egyre többet vettem magamhoz a mézédes, vörös folyadékból. Maximum 2 percig ihattam, de az bőven elég volt ahhoz, hogy életben tartson.
A vámpíroknak rejtekhelyeik pontosabban titkos pihenőhelyeik vannak, ahol mindig vannak olyan emberek, akik önszántukból adnak a vérükből nekünk cserébe a vámpírharapástól felszabaduló bódító anyagokért. Egyik nap egy ilyen pihenőhelyen álltunk meg. Akkor láttam először, hogy egy vámpír, aki nagyrészt véren élt mennyit iszik. Nagyjából 10 perc volt. Persze nekünk, vámpíroknak is szükségünk van ételre, de vérre nagyobb mértékben. Mivel engem a kezdetektől Tom etetett koránt sem volt szükségem annyi vérre. De ő sem vett éle tőlem annyit, mint egy normális alkalommal. A kíváncsiság kis vasvillás ördöge döfködte az oldalamat így mikor elindultunk rákérdeztem.
- Miért nem vettél el tőlem több vért?
- Mire gondolsz? – meglepte a kérdésem.
- Tudod nagyon jól, hogy mire gondolok. Mikor a véremből ittál. – egy furcsa reflex miatt a nyakamhoz nyúltam. – Koránt sem annyit vért ittál, mint most. Miért?
- Ez bonyolult.
- Nem hinném. – makacs voltam. Ez volt az egyik nyílt titok velem kapcsolatban.
- Honnan is tudnád. – Tom arca elkomorult.
- Mintha te több száz éves lennél. Pedig nem. Ali egy év van közöttünk. – leparkolt egy útszéli pihenőhelyen. – Miért álltál le?
- Tudod mennyi vért veszt ilyenkor egy etető?
- De…
- Tudod? – a hangja idegessé vált.
- Nem. – ráztam meg a fejem.
- Tudom, hogy nem vagyok több száz éves. De az évek alatt valamit megtanultam. Valamit, amit soha nem felejtek el. – nem szóltam hátha magától elmondja, mire gondol. Közelebb hajolt úgy, hogy az orrunk majdnem összeért. – A szerelemért érdemes harcolni.
- Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy kihasznállak. – motyogtam szomorúan.
- Te sohasem használsz ki. – a kezeibe fogta az arcom és kínzó lassúsággal lágyan csókolt.
A csókok egyre hevesebbek és érzékiebbek lettek. Valahogy olyan hihetetlennek tűnt az egész. Mindaz, ami velünk történt. Soha nem hittem volna, hogy egyszer olyan boldog lehetek, mint akkor este.
De mint minden jónak, ennek is vége szakadt. Tom elszakadt az ajkaimtól majd felállt és elindult kifelé. De én gyorsabb voltam és elálltam az útját.
- Most mi a baj? – néztem egyenesen a szemébe. – Mi rosszat tettem?
- Ez nem helyes. – próbált kimért maradni, de láttam a szemében, hogy közel sem olyan nyugodt, mint ahogy mutatja.
- Mint már annyi minden, amit az életemben tettem.
- Ez más. – próbált kikerülni, de nem tudott.
- 14 éves voltam, amikor a nővérem személyiével vodkát vásároltam.
- Tessék? – döbbent le.
- Mikor gólya voltam petárdát robbantottunk az osztályban.
- Hogy jön ez ide? – teljesen összezavarodott.
- Másodikos koromban egy csomó óráról lógtam, hogy cigizzek a haverjaimmal. Harmadikban… - nem tudtam folytatni. Puha ajkai az enyémre tapadtak. A falnak nyomott és hevesen csókolt.
- Minden nap… - a kezeivel mellettem támaszkodott és lehajtotta a fejét. – Minden egyes nap csak jobban kívánlak. Azt akarom, hogy csak rám mosolyogj. Hogy csak engem simogass, hogy csak nekem nevess. Azt akarom, hogy minden egyes szót a fülembe suttogj. Már nem bírom nézni, ahogy máshoz, érsz. Mikor valaki mással nevetsz. Azt akarom, hogy minden levegővételed, minden érintésed csak miattam legyen, mert egy önző rohadék vagyok. – ekkor nézett csak a szemembe. Gyönyörű barna íriszei csodásan csillogtak.
- Ha azt szeretnéd nem nevetek mással. Nem érek máshoz, nem mosolygok másokra, nem simogatok másokat, csak a te füledbe suttogok édes szavakat és csak a tiéd leszek. Mert nem akarom, hogy más lány hozzád érjen, hogy más megnevettessen és, hogy másnak mond azt, hogy szeretlek. Mert én legalább olyan önző rohadék vagyok, hogy csak magamnak akarlak.
- Még neked sem mondtam, hogy szeretlek. – teljesen le volt döbbenve.
- Tudom. – bólintottam. – De azt is tudom, hogy egy napon majd talán mondani fogod. És nem akarom, hogy azon a napon valaki más karjaiban láss. – megölelt. És bár nem mondta, ki de éreztem, hogy szeret.
Valami felsőbb erő (és most nem a Tanácsról beszélek) biztos pikkelt rám, mert soha nem hagyta, hogy valami úgy alakuljon, ahogy akartam.
Csengettek. Mivel Mia aludt, legjobb tudomásom szerint, Georg meg gondolom elment ezért lementem a lépcsőn. Nos, hát ugyebár az ajtón volt egy baszott nagy lyuk szóval egyből megláttam ki csengetett. És az illető is meglátott engem.
- Gyere be. – nyitottam ki az ajtót vagy minek lehet azt mondani?
- Itt meg mi történt? – a nővérem hangja hűvös volt és érdektelen.
- Palacsintát sütöttem. – vontam vállat és a nappaliba mentem.
- Nagyon vicces. – ült le a kanapéra.
- Nem hinném, hogy ezért jöttél ide. – ültem le vele szemben.
- Hát eltaláltad.
- Még egyszer mondom. Nem megyek haza és férjhez sem fogok menni.
- Jessi. – ingatta a fejét.
- Nem vagyok Jessi. – éreztem, ahogy a düh végigfut a testemen. De nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam a harag.
- Lényegtelen. Mikor indulhatunk?
- Te nem tudod a nem definícióját vagy mi a szar?
- Még mindig ilyen csúnyán beszélsz? – úgy éreztem magam, mint mikor 10-en éves voltam.
- Már elmúltam 20. Nem értem mit akartok még velem.
- Épp ez az. Lassan 21 leszel. Haza kell jönnöd és férjhez menned.
- Kell a halálnak! Nem vagyunk már a középkorban. Nem kell se hazamennem se férjhez mennem. Nem értem mit cseszegettek. Nem kérek tőletek pénzt, mert van munkám és eltartom magam. Nem terhellek titeket a gondjaimmal, mert rajtatok kívül nincsenek. – nem szándékoztam az orrára kötni a dolgokat.
- Édesem! – jött le Tom a lépcsőn. Nem mutattam mennyire ledöbbentem, de rohadtul nem értettem, hogy mi jutott eszébe. – Ne haragudj! Nem tudtam, hogy itt van a… - itt megállt.
- A nővérem. – felálltam és Tomhoz lépve a karjaimat a kezére fontam.
- Örvendek! – mosolygott Sandrára.
- Úgy szint. – a nővérem se a jó modoráról volt híres.
- Hívott az esküvőszervező. Egykor találkozunk a templomban a pappal.
- Végre. – mosolyogtam. – Már alig várom.
- Micsoda? - döbbent le Sandra. – Bang! – gondoltam.
- Hát elmegyünk egy templomba megbeszélni a pappal a szertartást. Ugyanis egybekelünk. – a mosolyom levakarhatatlan volt.
- Nem mehetsz férjhez! – rivallt rám, Sandra. – Azonnal hazamegyünk, és holnapután hozzámész Jürgenhez.
- Azt lesheted! – Jürgen az anyai ágú nagybátyám mostohafia.
- De igen! – elkapta a karomat és maga után akart húzni, de én nem mozdultam. Kitéptem a kezem a szorításából és pofon vágtam.
- Menj, különben hívom a rendőrséget! – azzal pufogva elviharzott.
- Jól vagy? – nézett a szemembe aggódva Tom.
- Hála neked. – csókoltam meg.
