Angel – Jessica
Mikor felébredtem ismét a pihenőszobában találtam magam. Az ablak felé fordultam. Még éjszaka volt. Próbáltam felülni, de nem sikerült.
- Ne erőltesd! Nem fog sikerülni. – lépett elő a szoba sötét sarkából Tom mire én majdnem sikítottam.
- Legközelebb ne csinálj ilyet!
- Miért mi lesz? – pillantott rám érdeklődve.
- Letépem a fejedet! – néztem rá a „mindjárt felnyársallak” tekintetemmel.
- Milyen harcias vagy máris. Hiszen csak nemrég lettél vámpír. – ült le az ágy szélére.
A közelségétől görcsbe rándult a gyomrom és éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik. ~ Eddig soha nem váltott ki belőlem ehhez hasonló reakciót. Akkor most mégis mi van? ~ Gondolkodtam.
- Figyelj ide! – kiabált Tom.
- Eddig is figyeltem! – durciztam be. – Várjunk! – kaptam észbe. – Mi történt a sebemmel? Mi lett azzal a micsodával, ami rám támadt? Mi volt az? Hogy kerültem ide? Miért van rajtam a pólód? Miért kérdezted meg, hogy mennyit ér az életem? És végül. Miért tettél vámpírrá? – halmoztam el kérdésekkel mire ő csak nagy szemeket meresztett rám.
- A sebed begyógyult. A vámpíroknak hihetetlenül gyorsan gyógyulnak a sebeik akármilyen nagyok is. Az a micsoda egy vérfarkas volt. Nem tudom pontosan, hogy mi történt vele. Talán csak elmenekült. – vont vállat flegmán mire én majdnem elolvadtam. – Én hoztalak ide és azért van rajtad a pólóm, mert a ruhád tiszta vér volt. – ezzel felállt és elindult kifelé. – Menj haza és holnap sötétedés után itt találkozunk. Ahogy megbeszéltük.
Azzal becsukta az ajtót és otthagyott a kérdéseimmel együtt. Nem értettem mi történt. Hiszen mikor aznap este kettesben voltunk először annyira édes volt. Aztán jött ezzel a „ne találkozzunk többé” dumával, majd mikor elrohantam utánam jött és megmentett.
- De mi a farnc történt? – felkaptam egy párnát és mérgemben a falnak vágtam.
Kikászálódtam az ágyból, visszamentem a ruhatárba és kerestem valami használható ruhát majd felkaptam a táskámat és már kint is voltam az épületből. Az agyam beállt a „nemtörődöm semmivel és nem agyalok semmit” funkcióra.
Azelőtt mindig nagyon féltem késő este Berlinben sétálni, de akkor valami megváltozott. Tudtam mi a félelem szó jelentése, de mintha az-az érzés kiszállt volna a testemből.
Az időérzékemet teljesen elvesztettem és csak arra emlékszem, hogy Bianca és Mia háza előtt állok. Becsengettem és vártam.
- Szia Jess! – nyitott ajtót Bianca mosolyogva.
- Szia! – kiabált ki Mia is.
- Helo! – integettem picit.
- Minden okés? – Bianca rosszaló tekintettel fürkészte az arcomat.
- Persze-persze. – bólogattam és egy mosoly erőlettem az arcomra.
- Nem óhajtotok bejönni? – jelent meg Mia alakja is az ajtóban.
- De persze. – zavart mosollyal léptem be a házba.
- Megint jó sokáig dolgoztál. – állapította meg Mia.
- A fiúkkal nem könnyű. Rosszabbak, mint a lányok. – huppantam le a kanapéra.
- Elhiszem. – mondta együtt érzően Bianca.
- Van olyan lány, akitől nem rosszabbak. – Mia szúrós tekintet engedett meg Bianca irányába.
- Na kössz. – forgatta a szemét. – De te sem vagy egy könnyű eset. Ugye tudod?
- Én? – Mia arckifejezésétől kitört belőlem a nevetés. – Én mindig jó, kedves és aranyos vagyok.
- Mia! Le fog szakadni a plafooooooooooooon. – húztam el a szó végét.
Nem szólt semmit csak felénk dobott egy párnát. Elkaptam és visszadobtam. Mikor Mia elkapta csak nagy szemeket meresztett felém.
- Mi van? – lepődtem meg.
- Legközelebb nem kell ilyen erősen dobnod.
- Bocsi! – vigyorogtam. – Mostanában elég sokat idegeskedtem. Valószínű emiatt van.
Hazudni mindig is elég jól tudtam bár elég ritkán használtam a „tehetségemet”. De akkor nem is gondolkodtam. Csak a félelem beszélt belőlem.
Bianca épp akart volna valamit mondani mikor csengettek.
- Várunk valakit? – kíváncsiskodtam.
- Éjjel fél 12-kor? Ne viccelj. – ingatta a fejét Mia.
- Kinyitom. – indult meg az ajtó felé Bianca mi pedig követtük.
Mikor kinyílt az ajtó és megláttuk az előttünk álló nőt csak értetlenül néztünk egymásra. A hölgy 35-40 éves lehetett, hosszú vörös-fekete egybe ruhát és fekete köpenyt viselt. Sötétbarna haja kontyba volt tűzve és a bőre hófehér volt.
- Jó… jó estét. – köszönt félve Bianca.
- Jó estét. Jessica Meyert keresem. – a hölgy hangja kedvesen és picit mélyen csengett.
- Én lennék Jessica.
- Remek. Akkor, ha nem baj elrabolnálak a barátaidtól.
Mosolygott és a szemében valami furcsa csillogás villant meg. Rögtön felismertem. Tom szemében is olyan csillogást véltem felfedezni.
- Hát csajok én akkor megyek! – gyorsan felkaptam a táskám és a cipőm és már kint is voltam a házból.
- Szia! – szóltak utánam.
- Sziasztok! – intettem vissza. Majd mikor már hallótávolságon kívül voltunk a nőhöz fordultam. – Ön is vámpír. De miért keresett meg?
- Neked nem mondták? – lepődött meg. – Pedig mondaniuk kellett volna.
- Ne lepődjön meg. Tom sok mindent elfelejt. – legyintettem.
- Hát akkor én most elmondom. Először is a nevem Amelia. Nyugodtan tegezz csak.
- Rendben. – bólintottam.
- Azért vagyok itt, hogy elmondjak mindent a vámpírok életéről és törvényeiről.
- Aszta! Mindig is hittem, hogy vannak misztikus lények és nekik külön-külön törvényeik, de ez most nagyon meglepett. Eddig azt hittem, hogy nem vagyok okés.
- Te aztán érdekes lány vagy. – mosolygott Amelia.
- Hát az biztos.
- És nagyon különleges. Még nem láttam senkit, aki ilyen könnyen vette azt, hogy vámpír lett. Hiszen fel kell adnod az eddigi életem. – az eddig vidám és könnyed hangja most hirtelen komoly lett.
- Nem lesz nagy változás. A barátnőim megszokták már a látogatásaim lehetetlen időpontját és mivel a fiúkkal is mindig este találkozom így könnyű lesz.
- És az iskola?
- Én meg az iskola? – húztam fel a szemöldököm. – Elég volt nekem 12 évig ülni a padban. Levelező tanfolyamon vagyok. Bár volt, hogy bejártam egy-két órára néha-néha. De az sem sűrűn fordult elő. Nem nagyon szeretem az embereket. – megálltam és felnéztem az égboltra. A gyönyörű telihold előtt egy holló repült át károgva.
- Tessék. – húzott elő egy meglehetősen öregnek kinéző papírt a köpenye alól és átnyújtotta nekem.
- Ez mi? – leszedtem a szalagot az összetekert papírról és kihajtottam.
- A vámpírok szabálykönyve.
- Várjunk csak! – szóltam miután elolvastam. – Én most akkor meghaltam?
- Igen. – bólintott Amelia.
- Ez nem lehet. Hiszen itt vagyok. Élek és lélegzek. – a gondolatok eszméletlen tempóban cikáztak a fejemben.
- Jessica nyugodj meg!
- Nem! Ez kész ez abszurd!
Sétálás közben a parkba értünk. Odasétáltam a legközelebbi fához ás tiszta erőmből belevágtam. Az öklömből lassacskán kicsordult a vér.
- Jessica! Nyugodj meg! Nincs semmi baj. – Amelia hangja, mint valami erős nyugtató hatott rám.
- Tom vére. – szorítottam a mellkasomhoz a kézfejemet, ami miatt a ruhám ismét tiszta vér lett. – Ez is egy képesség?
- A nyugtatásra gondolsz? – úgy mondta mintha büszke lenne rám.
- Igen arra. – bólintottam.
- A vámpírok képesek használni a mágiát. De nem mindenben. A mágia a vérünkben van, de kisebb koncentrációban, mint a boszorkányoknak. Ezért általában kiválasztunk egy képességet és azt fejlesztjük. Így a mágiát másra csak hatalmas erőfeszítések által tudjuk használni. Amibe bele szoktak halni… - a hangja megremegett és ökölbe szorította a kezét. Csak pár perc múlva szólalt meg újra. – Majd neked is ki kell választanod. De még van időd.
- Értem. – bólintottam. - Amelia! Te mióta vagy vámpír?
- 200 éve. 15 éves voltam mikor vámpír lettem. – mosolygott, de a szeméből egy könnycsepp gördült le.
- Akkor még lesz mit tanítanod nekem. – mosolyogtam.
- Ahogy mondod. De lassan ideje lenne indulnunk. Lassacskán pirkad.
Elindultunk visszafelé Bianca és Mia háza elé ahol egy fekete audi A1-es várt minket. beszáltunk és Amelia hazafuvarozott.
- Mindent köszönök. – mondtam mikor már kiszálltam.
- Nagyon szívesen. Ha bármi van itt a telefonszámom. – nyújtott át egy cetlit. – Pihenj! Szia!
- Szia!
Köszöntem mire a motor felbőgött és Amelia elindult. Zsebre vágtam a cetlit és elindultam a ház felé. Akkor volt az első nap mikor nem káromkodtam azért, hogy nem találom a kulcsaimat a sötét miatt.
A társasház 3. emeletére vezetett az utam a 13-as lakásba. Benyitottam, felkapcsoltam a villanyt, levettem a cipőmet és leraktam a táskámat. Becsuktam az ajtót majd a fürdőszobába mentem. Egy hosszú forró zuhany után pizsibe bújtam és behúztam a függönyöket.
Mikor az utolsót húztam volna be, ami a szobámban volt éppen akkor kelt felfelé a nap. Gyenge, narancssárgás fénye halványan megvilágította a még csak éppen ébredésnek induló Berlin utcáit. A szívem kissé összeszorult a gondolattól, hogy talán utoljára láthatom a napfelkeltét.
- Isten veled napsütés! – behúztam a függönyt és bebújtam az ágyba. – Egy új kezdet.
Ez volt az utolsó gondolatom mielőtt édes álomba nem merültem. Bár elég fárasztó napom volt és szinte felfoghatatlan gyorsaságban követték egymást az események akkor este végre nyugodtan aludtam. És vártam a holnapot.
