Prológus

 Angel – Jessica

   Emberek, szellemek, boszorkányok, vámpírok és vérfarkasok. Szeretet, gyűlölet, megvetés és tisztelet.

   Hogy miért írtam le pont ezeket? Igazság szerint én magam se tudom. A gondolatok cikáznak a fejemben és kérdéses, hogy mit mondok ki belőlük.

   De azt hiszem, maradok annál, amit már évek óta boncolgatok. A haláltól ugyanis sokan félnek és rettegnek. Bevallom nekem se feltett szándékom meghalni, de mégis közel érzem magamhoz. Hiszen „a halál bizonyos csak az időpontja bizonytalan”.

   Bevallom a halál, mint tény távol áll tőlem. Talán emiatt van az, hogy nem félek tőle. Ez még bizonyára zavaros, de mint az ég ez a furcsa prológus is ki fog tisztulni.

   De maradjunk az eredeti témánknál.  A halál pillanatában minden, ami addig a percig voltál az megszűnik. A tested kihűl és az arcod színe kifakul.

   Mégis. Mégis ott van az élet gondolata. Cselekvések és érzelemhullámok sorozata. Annyi minden, hogy már nem is lehet leírni. És ha le is tudnánk, mi lenne a célja, értelme? Ahány ember él a földön mind más és másképpen élik meg az érzéseiket.

   Ezen kívül még van egy furcsa, köztes állapot. Az, amiben most én vagyok. Hiszen ugyanolyan vagyok, mint az összes többi mozgó, lélegző és élő ember ezen a földön mégis a halálom esélye nagyjából a 0-val egyenlő.

   Azon az estén dőlt el minden. Még ma is emlékszem minden szóra és az összes percre. Mikor lefekszem és behunyom a szemem minden éjjel újra és újra átélem azt az éjszakát.

   Késő volt már. 11 óra, éjfél felé járhatott az idő. A ruhatárban pakolásztam mikor egy hideg kéz pihent meg a vállamon és végigsimította a karomat. Kirázott a hideg.

- Későre jár. – a hangja bársonyosan ölelt körül.

- Igen.

- Haza kéne menned. Az éjszaka sötét és veszélyes. – maga felé fordított. – Nem szabadna egyedül itt lenned.

- Nem vagyok egyedül. Hiszen itt vagy velem. – mosolyogtam, ő pedig magához rántva szorosan ölelt.

- Nem szabadna, hogy itt légy. Nem szabadna ennek megtörténnie. Hiszen te csak egy ártatlan lélek vagy. Tiszta és gyönyörű. Én… én mégis szeretlek.

   Forró, puha ajkai szorosan tapadtak az enyéimhez. Eljött az a pillanat, ami után 2 hónapon keresztül vágytam. Ahogy ölelt, és ahogy megcsókolt. Mintha lebegtem volna.

- Szeretlek. – bújtam hozzá.

   Megfogta a csuklómat és kirángatott a ruhatárból. Át az épületen egyenesen be a pihenő szobába. Behúzott és ránk zárta az ajtót. Az ablakon beszűrődő telihold fénye szinte tökéletesen bevilágította az apró, mégis hangulatos szobát.

   Előtte már láttam napfényben. Barna és vörös falak, vörös ágytakaró és szőnyeg.

   Szinte időt se hagyva csókolt meg újra és az ágy felé lépdeltünk. Pár perccel később már alatta feküdtem, de még mindig édesen csókolt. Mikor már nem bírtuk tovább elváltunk egymástól ő pedig mellém ült. Ezen nem lepődtem meg. Hiszen a realitás világában kellett maradnunk. Ezt mindketten jól tudtuk. Legalább is akkor azt hittem.

   Csak ültünk ott némán és néztük a másikat. Mint más azelőtt és az óta is annyiszor, akkor is elbűvölt az arca gyönyörűségével. Egyszerre volt kisfiús és férfias.  Ahogy néztem barna szemei egyszer csak vörössé váltak majd ismét barnán csillogtak.

   Megijedtem. Felpattantam az ágyról és hátrálni kezdtem. Ami nem sokat segített mivel ugyebár a szoba elég kicsi volt.  Ahogy felállt és közelebb jött próbáltam minél jobban a falhoz préselődni, de egy idő után már nem ment. Viszont valamiféle furcsa reflex miatt a fejemet jobbra fordítottam és szorosan a falhoz nyomtam így tökéletesen hozzá lehetett férni a nyakamhoz.

- Ne félj! – állt elém és maga felé fordította a fejemet. Félőn kinyitottam a szememet és ismét azokkal a meleg barna szemekkel kerültem szembe.

- Mi… mi vagy te? – féltem ugyanakkor haragudtam is rá.

- Vámpír.

- Vámpír? – megdöbbentem. – Mondjuk így már érthető a viselkedésetek.

- Ahhoz képest, hogy milyen okos lány vagy elég sokáig tartott, hogy ráébredj a dolgokra. – mosolygott.

- Ja, bocs! – csattantam fel. – Eddig azt hittem, hogy nem léteznek misztikus lények.

- El kell menned! Tűnj el a városból és az életünkből. – a hangja rideg volt.

- Hogy mi? – ledöbbentem és a sírás kerülgetett.

- Hidd el jobb lesz. Ha velünk maradsz nem vagy biztonságban. Főleg, hogy tudod a titkunk.

   Ahogy ezt mondta nem nézett rám. De a hangjából ki tudtam venni, hogy neki is fáj az a tény, hogy többé nem találkozhatunk.

- Szia! – intettem és kiléptem az ajtón.

   Visszamentem a ruhatárba, felvettem a kabátomat és a táskámat majd könnyes szemmel, zokogva hagytam el az épületet. Még a parkolóban voltam mikor zajt hallottam. Körbenéztem, de a félhomály és a könnyek miatt nem láttam semmit.

   Egyszer csak valami elkezdett felém futni és rám ugrott, ami miatt a földön landoltam és iszonyatosan bevertem a fejem, de mégis eszméletemnél maradtam. Az a valami, pedig amiről már tudom, hogy egy vérfarkas volt, végigkarmolta a mellkasomat. Azt hittem belehalok a fájdalomba.

   A vérveszteség miatt homályosan kezdtem látni. De arra még emlékszem, hogy Tom kirohan az épületből és a vérfarkasnak támad. Aztán elájultam.

   Aztán valaki rázogatni kezdett és lelocsolt egy pohár vízzel. Valahogy az élet és a halál határán lehettem. Kinyitottam a szemem. Alig láttam már és a fájdalom cikázott a testemben.

- Jessica! – ahogy a nevemet mondta, azt képtelenség lenne jellemezni. Mint mikor az ember szívében tőrt forgatna. – Mennyire fontos az életed?

- Egyáltalán nem… - már alig bírtam beszélni.

- Rossz válasz. – mondta és megharapta a nyakamat. Ismét elájultam.