11.rész: Valóság kontra rémálom

Üdv!

Nagyon sajnálom, hogy több, mint egy hónapig nem volt rész. :( akadtak nehézségek, amiket meg kell hagyni nem volt két perc elhagyni, de most végre itt vagyok, és hoztam a részt is! csak kérlek írjatok kommenteket! ha mást nem akkor legalább egy "ez jó volt" vagy épp egy "nekem nem jön be" is elég... csak írjatoooook!!!! xD

Annyi újítás van a dologban, hogy innentől kezdve képek is lesznek egy-egy résznél! remélem ez bejön ;)

Meloddy - Bianca

Miközben álmaim leghelyesebb pasijával ugrándoztam valahol Hawaii szigetein, hirtelen valami eget rengetően éles, sípoló hang zavart bele álmaim netovábbjába. Hirtelenjében nem tudtam elképzelni mi az, de utánna hamar ráeszméltem a dolgokra és hirtelenjében tudtában voltam mindazzal, ami megtörtént. És ha ez a hang az a hang amire gondolok akkor nem tudom mit fogok kezdeni! Fiatal vagyok még! Nem kéne meghalnom.

Amilyen gyorsasággal fejembe szökkent az a gondolat, hogy ez akár egy defibrillátor is lehetne, úgy ugrottam fel a helyemről. Szőke sörényem beterítette az egész arcom és tekintetem hirtelen bal oldalra reppent. A mellettem álló kisebb tömeg akár egy rémálom képe is lehetne. Egy kedves arcú, barna hajú kislány, aki nem lehet több, mint 12 éves éppen haldoklik és őt próbálják vissza hozni. Az egész terem sötétbe borult, mert már rég több lehet 11 órától. Este van. És az éjszaka közepén valaki éppen haldoklik.

Levegőre volt szükségem, mert nem sokáig tudtam volna szótlanul végigtűrni, hogy ez a kislány épp a halálán van és még előtte egy teljes élet! Gondolataimból feleszmélve áltam lábamra miközben lekapcsoltam magamról azt a sok furcsa tapadós korongocskát, amik nem is tudom mi miatt voltak rajtam. Igyekezetemben óvatosan léptem az ajtó felé és a küszöb mögött állva gyorsan visszatekintettem. Elveszett. Meghalt. Ilyen fiatalon! És én gyáva mód rögtön felébredtemben a halálomon sajnálkoztam... ó te gyáva lény is az ember!

A folyosón mintha csak nappal lett volna olyan fény járt és elindultam az éjjeli porta felé, hogy megkérdezzem merre van a mozsdó, mikor ismerős hangokat véltem felfedezni magam mögött:

- Bianca! Bianca!

- Mia? Jess? Hát ti?

Rohantam oda hozzájuk és ölelésre tártam a karjaimat. Először Jessicát öleltem meg:

- Bocs Bia... a srácok azért nem jöttek, mert tudod...

- Hát ha a Tokio Hotel ide jönne akkor biztos nem lenne ilyen csönd! Ezek a rajongó libák magyarázatot követelnének minek jönnek be az éjszaka közepén egy lányhoz, aki tele van ragasztásokkal...

Találtam ki Jess mondandóját, majd ő sóhajtva folytatta:

- Ja, és nem mondhatjuk el nekik, hogy a nagy kedvenceik vámpírok és téged egy vérfarkas támadott meg egy boszorkány miatt...

- Hé! Nem az én hibám.

Szólt Mia mire én lesütöttem a szemem...

- Tudod Mia valóban nem a te hibád, de ha segítettél volna akkor most nem biztos, hogy itt lennék és mindenkinek hazudgálhatnék, hogy mi ez a sok seb rajtam.

- De Bianca én sajnálom!

- Azzal nem megyünk sokra...

- Igazad van, de én nem akartam!

- Ha nem féltetted volna a saját életed akkor most biztos nem itt tartanánk!

Rivalt rá Jessica amire én oldalba böktem és rám vetette vámpír tekintetét. Mia is lesütötte a fejét, majd felállt és elszaladt. Utánna iramodtam volna, de ekkor Jess elkapta a karom:

- Hagyjad... had őrlődjön!

- Jó, de Jessica nem kellett volna ilyen... hmmm... őszintének lenned vele! Tudhatnád milyen érzékeny...

- És? Te nem is haragszol rá?

- Nem!

- Mi??!

- Csak nagyon csalódott vagyok. Szörnyen csalódott!

- Bianca, te vagy az?

Szólt oda az egyik nővérke, amire én a hangja felé kaptam a fejem. Tekintetem egy nagyon csinos, fekete hajú szépségen akadt meg nagyon mini fehér ruhában. Tisztára mint valami hülye kórházi szappanoperában!

- Igen, így hívnak...

- Gyere megmutatom a szobádat! Már többé - kevésbé begyógyultak a sebeid, szóval hamarosan kiengedhetünk. Talán két nap múlva?

- Remek.

Ezután elvezetett engem és Jessicát egy újabb kórterembe valahol a 7. emeleten. Egy újabb fehér lepedős ágy fogadott. A nővérke megigazította a takarót és utánna magunkra hagyott. Én persze tüstént Jessica felé fordultam:

- Jól van Jess... most jön a kedvenc részem!

- A te kedvenc részed? Ajajj...

- Nyugalom. Csak érdekelne egy s más!

- Mint például?

- Mint például az, hogy vannak vámpírok, a kedvenc együttesem tagjai is azok és az egyik legjobb barátnőm is. Miya boszorkány és vannak farkasemberek!

- Vérfarkasok.

- Nem tök mindegy!

- Hát nem.

- Nekem meg igen! Szóval: hallgatlak!

- Jól van... én nem rég lettem csak vámpír és Tom csinált belőlem vámpírt, mikor engem megölt egy vérfarkas.

- Király... már halott is vagy!

- Már? Már rég.

- Nekem nyolc! Tovább...

- Mire fel ez a követelődzés? Kezdesz ideges menstruáló 30asra hasonlítani!

- Még csak 18 vagyok drágám...

- Tökre mindegy!

- Jaj bocsi csak ki vagyok borulva... tudhatnád milyen vizuális beállítottságú vagyok és olykor teátrális, ha valami ellent vet a realitás elméletének.

- Most embernyelven.

- Nem bírom átfogalmazni! És Mia hogyan lett boszi?

- Ő már annak született...

- Azta... és én mi vagyok?

- Ember. Azt hiszem...

- Azt hiszed? Hű de megnyugtató...

***

A nappal egy kedves arcú férfi társaságában fogadott - és bár nem tudtam hova tenni, de reménykedtem, hogy hamarosan fogom tudni. Dr. Carsten de Raven igazán kedves orvos. Figyelmes és törődő. Kislány koromban - na jó: annyira nem is voltam kislány... - eltörtem a lábam és ő látott el. Szinte semmit sem változott azóta!

- Hm. Rendben. Semmi baj! De azért ma még benn tartunk, jól van kedvesem?

- Hát nincs sok beleszólásom.

- Este még jövök egy vérnyomás mérésre és nem ártana egy kis vért is venni.

- Már megint? Miért olyan fontos ennyiszer vért venni tőlem?

A doki közelebb hajolt hozzám. Éreztem csodás lehelletét arcomon és szinte teljesen elcsábultam. Állítólag most szakított a barátnőjével. Megvigasztalnám szívesen!

- Tudod drága nagyon érdekes a vércsoportod. Olyan furcsa, mert sem negatív, sem pozitív, nem is A nem is B stb... olyan furcsa...

- Igazán? Hát... maga biztos tudja mi a megfelelő eljárás....

- Hm. Addig pihengessen!

- Remek.

Kiment. Magamra rántottam a takarót, sóhajtottam egyet és az előbb még zárt ablak felé futott tekintetem - ami mostmár nyitva van. A kellemes délelőtti szellő némi oxigént csalt a gyógyszer szagú szobába... mosolyom előbukkant az arcomon és utánna hangot adtam elmémben megfogalmozódott, cinikus mondatszerkezetemnek:

- Nahát... csak nem el tudtál lógni két interjú és egy fellépés között?

- Hhh. Még itt is csak viccelődeni tudsz?

Kérdezte Bill. Aztán leült az ágyam szélére és kíváncsi tekintettel kezdett engem méregetni...

- Mi az?

- Semmi. Kicsit zavaros minden, ugye Bia?

- Kicsit? Hát kicsit jóval nagyon!

- Nos... tisztázzuk a dolgokat akkor...

- Végre! Erre várok már mióta. Hallgatlak!

- Szóval... Jessica vámpír!

- Ezt tudom.

- Miya boszorkány, mi pedig megint csak vámpírok vagyunk.

- Ez sem új!

- Jó. És vannak vérfarkasok, akik nagy ellenségei a fajtámnak...

"A fajtámnak" - mintha valami állat lenne. De végtére is most valami értelmet varázsolt a napomba... ám lélekben már rég máshol jártam, nem itt... szóval különösebben nem figyeltem Bill mondandójára, csak szimplán ültem és helyeseltem, vagy illegettem a fejem. És mélyen belül bűntudatot éreztem, hogy megbántottam Miyát... sok minden járt akkor a fejemben, de kezdtek a dolgok értelembe bocsátkozni!