16. rész – Visszatérés, avagy Bűn és bűnhődés

Hali-hali!

   Esedezem a bocsánatotokért amiért ennyire szerencsétlen vagyok, hogy csak most értem rá a rész befejezésére. Nem keresek kifogásokat, egyszerűen lusta voltam befejezni (bár időm se volt). De a lényeg végre itt van. Jó olvasást! ;) Legyetek rosszak! :P

16. rész – Visszatérés, avagy Bűn és bűnhődés

Még az erdőben kóvályogtam mikor meghallottam Mia sikoltását. Az agyam rögtön „védelmező üzemmódba” kapcsolt és elkezdtem futni a hang irányába. Igazság szerint rémült voltam. Nem tudtam kivel/mivel kell majd szembenéznem, de Mia biztonsága bármit megért nekem. Mikor végre megláttam a vér megfagyott az ereimben. Legalább 20-30 farkas állta őt körül, és volt még ott egy ember is.

- Emett… - suttogtam magam elé.

- Miácska-Miácska! – ingatta a fejét a srác.  – Hát így kell, viselkednek az exeddel?

A kezem ökölbe szorult és kilépve a fák árnyékából, egy hatalmasat behúztam annak a nyálgép ficsúrnak. Mia csak nézett maga elé, mintha sokkos állapotba került volna.

- Te nem meghaltál? – förmedt rám Emett miközben a vért törölte le a szája sarkából.

- Csak szeretnéd! – sziszegtem a fogaim közt.

- Elkapni! – ordított a farkasoknak, akik felém vetették magukat.

Megpróbáltam küzdeni velük, habár tudtam, egyedül nem tudok elbánni egy falkával. Végül igazam lett. Az egyikük visszaváltozott emberré és hátulról lefogta a karjaimat. Bárhogy is kapálództam nem jutottunk egyről a kettőre. Akkor éreztem először vámpírrá válásom óta, hogy félek, de nem egyszerű szinten. Az agyam pánikolt és sikoltoztam. Oda akartam rohanni Miához és megvédeni, ám moccanni se bírtam.

Lehunytam a szemem és próbáltam felkészülni a legrosszabbra mikor a kezeim ismét szabaddá váltak. Pilláin döbbenten nyíltak ki és értetlenül bámultam körbe. Talán Mia volt az? De hát ő még mindig a földön ült. Emett idegesen nézett valakit és nekem beletelt egy kis időbe, hogy rájöjjek: nem én vagyok haragjának a középpontjában. Megperdültem és Tommal találtam szembe magam. A farkas srác, eszméletlenül feküdt a földön, ő pedig csak engem nézett. Bólintottam és visszafordultam Emett felé.

- Azt hiszitek ketten legyőzhettek?

- Tegyél próbára! – féloldalasan elmosolyodtam. Egy pillanatra az agyam kikapcsolt. Bár nem láttam, de éreztem, hogy ugyan úgy mozgatom az ajkaimat, ahogy Tom szokta.

- Támadás! – üvöltötte a srác, és a farkasok nekünk ugrottak.

Tommal nem volt szükségünk szavakra, a nélkül is megértettük egymást. A hátunkat a másikénak vettettük és így kezdtünk el harcolni a falka ellen. Megdöbbentő volt, hogy mennyire bízik még akkor is bennem, hisz olyan rondán átvágtam őket. Próbáltam kizárni a gondolataimat, de nem igazán ment. Egyfolytában csak ő járt a fejemben és, hogy ezután mi lesz velünk. A figyelmem nem lankadt, de egy óvatlan pillanatomban csak arra gondoltam, hogy Tom teste az enyémhez simul, és ez hihetetlenül felemelő érzés volt.

A farkasok lassacskán kezdtek elfogyni, Emett arckifejezése pedig egyre csak ellenszenvesebb lett. Végül mikor azt hittük, hogy már vége, én odamentem Miához és szorosan átöleltem.

- Nincs semmi baj! – simogattam a hátát. – Hazaviszünk Binacához és minden rendben lesz.

- Farkasok… - nyöszörögte halkan, miközben a szeméből folytak a könnyek. – Emett…

Felkaptam a fejem és Tomra néztem. Ő csak ott állt, Emett pedig farkas alakban támadt rá hátulról. Rögtön elengedtem Miát, és támadásba lendültem, de a mozdulataim olyanok voltak, mint a lassított felvétel. Végül persze nem értem oda. De látni, ahogy a szerelmem, harcol az általam ismert legerősebb vérfarkas ellen, az valahogy hihetetlen volt.

- Egyszer már legyőztelek. Azt hiszed, még egyszer nem tudlak? – morogta Tom.

- Akkor csak szerencséd volt Kaulitz. – förmedt rá Emett. Furcsa volt látni, hogy nem mozog a szája, csak a hangját hallom. – A kis barátnőd élete biztos megért annyit.

A levegő megfagyott, és a szél feltámadt. Emett pedig felgyulladt. Iszonyatos vonyítás zengte be a temető csendjét, majd amilyen gyorsan csak tudott eliszkolt. Tom gyorsan az ölébe kapta Miát és elkezdtünk az erdő felé szaladni. Már sötétedett, de az emberek, ha a csata zajára nem is, a vonyításra biztos felfigyeltek, és ha ott találtak volna mindet abból hatalmas galiba kerekedett volna.

Jó darabig csendben ballagtunk egymás mellett Tommal. Mia vagy elájult, vagy elaludt, nem tudtam biztosra, de élt és pár kisebb karcolásnál nem volt nagyobb baja, így megnyugodtam. Azt hiszem egy kicsit örültem, hogy nem volt eszméleténél. Akkor valószínűleg elkezdődött volna az én „ismeretlen regém” mesélése, amire nem az volt a legmegfelelőbb pillanat, különösen nem 6 szem közt.

- Vigyem? – kérdezte nagyjából fél óra kószálás után.

- Elbírom. – Tom hangja feszült volt, amitől összeszorult a szívem. Érdekes volt olyan dolgokat élőhalottként érezni, amit emberként még csak elképzelni se tudtam.

- Most magyarázkodnom kéne, igaz? – sandítottam rá. A hajam az arcomba lógott, ami megnyugtatott kissé. Így nem láthatta a kétségbeesettséget a tekintetemben.

- Valami olyasmi. – sóhajtott. A lemenő nap egyik utolsó sugara megcsillant valamin, ami Tom nyakában lógott. Hirtelen elé vágódtam és a kezembe vettem az apró kis tárgyat.

- E… ez? – néztem rá könnyes szemekkel.

- Az asztalodon volt. – nézte Mia arcát csak, hogy elkerülje a pillantásom.

- Legyen a tiéd…

- Mi? – kapta fel a fejét. – De hisz ragaszkodsz a medálokhoz.

- Nem gondolod, hogy ez a dolog beteges? Mármint, hogy szinte élni se tudok egy tárgy nélkül?

- Lehet. – sóhajtott majd folytattuk az utat.

- Tudod… - kezdtem egész halkan. – Reménykedtem benne, hogy megtalálod.

- Reméltem, hogy nekem szántad. – mosolyodott el egész halványan.

Utunk lassan a végéhez közeledett. Már éreztem, hogy vámpírok vannak a közelben és még valaki. Furcsa, Biancát soha nem úgy érzékeltem, mint egy embert. Nem tudtam mihez hasonlítani, de ember nem volt, az biztos.

- Én… félek bemenni. – nyögtem ki mikor már a hátsó bejáratnál voltunk.

- Pedig muszáj lesz. – fintorgott Tom. – Gondolj Biancára… - mintha csak tudta volna a gondolataimat, hozzátette. – És ránk…

Mély levegőt vettem és bólintottam. Kezem rámarkolt az üvegajtó elhúzására kialakított kallantyúra, és kitártam azt, hogy Tom be tudja vinni Miát, aki akkor már igen csak mocorgott a kezében. Leültette az álmos szemű, kissé még kótyagos lányt, én pedig mellé huppantam.

- Hozok neki vizet. – indult a konyha felé a rasztás.

- Köszi! – mosolyogtam rá.

- Ne tűnj el! – kacsintott majd eltűnt a folyosón, én pedig a barátnőmhöz fordultam.

- Jól vagy te nő?

- Na, te is a kedvesség mintaképe vagy. – közölte flegmán.

- Csak aggódok érted.

- Ez előbb nem jutott volna eszedbe? – akadt ki. – És mi van a többiekkel? Most mit fogsz csinálni? Ezért volt ez a nagy színjáték? Másfél hét „halálért”?

- Szégyellem magam. – sütöttem le a pilláimat.

- Azt jól teszed! – mondta merev arccal, majd vonásai meglágyultak. – Hallottam, amit beszéltetek.

- Mi? – az egyensúly érzékem nem volt tökéletes így kevesen múlott, hogy nem buktam előre. – Te nem aludtál, vagy mit csináltál?

- Hát, kb az út feléig. Arra nem gondoltatok, hogy az ember lánya nem szokott 2 órán keresztül ájult lenni.

- Boszorkány vagy. – közöltem színtelen hangon.

- Te meg egy flegma picsa.

- Mia, Mia, Mia! – rontott be a nappaliba Bianca és a barna csajszi nyaka köré fonta karjait.

- Jól vagyok. – mosolygott a kis boszi. Azonban mikor Bia meglátott engem rögtön megfogta a pólómat és elkezdett rázni.

- Te meg mi a lófaszt csináltál? Nem haltál meg? Én meg még a sírodhoz is elmentem a temetőbe! Tudsz róla, hogy Phinias és Ferbet meg Kid vs. Cat-et néztem napokon keresztül? Tudod mikor szoktam ilyet csinálni?

- Ha nem tudod megvenni a BRAVO új számát. – vigyorogtam ostobán, mire Bianca feje egyre vörösebb lett. – De hiányoztál te nő! – a nyakába borultam és szorosan megöleltem.

- Akkora egy pöcs vagy. – nevetett és átölelt.

- Jessica. – szakította félbe a baráti pillanatot Bill. – Azt hiszem, beszélned kéne.

- Én is úgy hiszem. – Billel az utóbbi időben, nos, nem ápoltunk túl jó kapcsolatot. A többiek leültek a kanapéra, én meg a kandallónál álltam és elkezdtem beszélni. – Ez az egész hajcihő azért volt, mert nem akartam már gondot okozni nektek. Belefáradtam már, hogy mióta vámpír lettem folyton csak rossz dolgok történnek veletek, ezért döntöttem úgy, hogy beszélek Miával, akit hozzáteszem nem volt egyszerű megtalálni. Arra meg rávenni, hogy segítsen az elvetemült tervemben, még nehezebb volt, de mint láthatjátok sikerült. És ezt nagyon köszönöm neki. – mosolyogtam hálásan. – Mindazon által viszont rohadt hülyének érzem magam. Mindenkit megbántottam és egy csomó galibát okoztam nektek és Améliának. Viszont egy dolog miatt örülök ennek az egésznek. Volt időm kutatni és hírszerzőket fogadtam, akik szerint a farkasok szervezkednek.

- Mi van? – döbbent le Georg. Mia kissé elsápadt, Gustav pedig próbálta nyugtatgatni szerelmét.

- Részleteket nem tudok, de a vezérük már megvan, és így sokkal aggasztóbb az egész. – fintorogtam.

- Ennek utána kell, néznek. – állt fel Bill.

- Maradj a fenekeden! – sziszegte Bianca.

- De… - kezdett bele az énekes, mire a barátnőm leteremtette.

- Elhiszem, hogy itt te vagy a Szuper Manus meg minden, de nem szállhatsz szembe több falkányi farkassal. Hülye vagy?

- Ne nevezz hülyének! – förmedt rá Bill.

- Nem lenne jobb, ha szobára mennétek? – kérdezte unottan Tom.

- Kuss! – válaszolták egyszerre.

- Azt hiszem az a legbölcsebb gondolat, ha mindenki ott marad, ahol van. – közölte Georg. – Amíg nem tudunk biztosat, addig várnunk kell. Améliával együtt 6-an vagyunk. A mostani támadásnál mennyi farkas volt.

Tomra sandítottam, aki csak megvonta a vállát: - Olyan 20-25?

- Ha Emett ennyivel jött csak, hogy Miára támadjon, akkor rengetegen lehetnek. Nem kockáztathatunk. Egyelőre a kivárásra játszunk. Jess, megvannak a hírszerzők nevei?

- Nekem nincsenek, de Amélia tudja őket.

- Akkor beszélek vele. – állt fel Georg.

- Ő bezzeg elmehet. – morgott Bill.

- Mert ő nem egy farkas hordával akar szembeszállni. – válaszolt szúrósan Bia.

- Az lenne a legjobb, ha a lányok itt maradnának. Hely van, viszont ha Jess akár velük is lenne, egy esetleges támadásnál nem sok esélyük lenne. Így biztonságosabb. – a csajokkal bólintottunk. – Majd jövök! – azzal Georg kilépett az ajtón.

- Én asszem lefekszem. – indult el Mia az emeletre.

- Megyek… adok neked törölközőt. – indult utána a dobos.

- Tom. – biccentettem a fejemmel. Bólintott és otthagytuk a még mindig veszekedő Billt és Biancát.

Utam egyenesen a gitáros szobájába vezetett, és annyira megnyugtató volt oda belépni. Kék falak, kék sötétítő függöny, ami kivételesen el volt húzva, laminált parketta, az ablak alatt egy íróasztal székkel, és lámpával. A másik falnál szekrények, velük szemben a hatalmas franciaágy. Az ajtótól nem messze egy asztalka rajta fénykép, virág és gyertya, az asztal két oldalán pedig gitárok. Nem kellett megnéznem a fényképet, hogy tudjak, én vagyok rajta.

- Tom, én… - kezdtem bele, de itt el is akadtam. – Nos, nem minden helyzetben vagyok a szavak embere, és ez egy ilyen helyzet.

- Nem akarok olyan szavakat a szádba adni, amiket nem mondanál. – mosolygott és megsimogatta az arcom.

- Hiányzott az érintésed… - fogtam meg a kezét és az arcomnál tartottam.

- Annyira féltelek! – szorosan magához húzott. Kicsit féltem, hogy esetleg összeroppant vagy nem fogok levegőt kapni, de ezek a gondolatok hamar kiröppentek a fejemből és nem maradt utána semmi. Az elmém szinte teljesen kiürült. Már nem létezett Berlin, a fiúk háza, a gondok és a félelmek. Csak mi ketten léteztünk az egész világon…

Ajkai szomjasan tapadtak az enyéimre. Felemelő érzés volt újra egyé forrni vele. Nyelvünk vad táncot járt és nekem egy kellemes bizsergős érzés költözött a gyomromba amit legutoljára a tárgyalás előtt éreztem. A nyelvem néha hozzáért a szemfogai hegyéhez amitől kirázott a hideg, de persze jó értelemben. Eszembe jutott ahogy azok a hegyes, fehér agyarak a nyakamba mélyedtek. Attól az endorfin gazdag élménytől még akkor is megremegtem.

Tom lassan elhagyta az ajkaimat, majd a nyakamra tért át. Lehet másoknak rögtön az jutott volna eszükbe, hogy a véremre utazik. Ám én két nagyon fontos dolgot is tudtam. Először is azt, hogy a kis komisz mosolyú ajakpc-s eléggé izgalmi állapotban volt, másodszor pedig nem zavart volna a dolog. De a vérszívás aznap elmaradt. Bár egy helyen eléggé kiszívta a nyakamat de ennyi volt. A fekete pólómtól hamar megszabadított amitől nagyon zavarba jöttem.

- Nem kell zavarba jönnöd! – súgta a fülembe. – Hisz már meztelenül is láttalak.

Gyorsan végigpörgettem a fejemben, hogy mikor is láthatott meztelenül mikor leesett, hogy a támadás estéjén. Elmormogtam magamban egy szép kis káromkodást mire ő felnevetett.

- Gonosz! – mosolyodtam el mókásan, majd miután levettem róla a pólóját, amiben készségesen segített, és a zavaró melltartómtól is megszabadultunk, szorosan bújtam hozzá. – Melegség árad belőled…

- Biztos vagy benne? – nézett rám meglepetten.

- Egészen biztos! – bólintottam határozottan.

- Akkor hiszek nekem. – ölelt magához még szorosabban aztán megcsókolt.

A maradék ruha már szinte varázsütésre lekerült rólunk, és azt hiszem ezzel vetkőzési világrekordot állítottunk fel. Ahogy az ágyon fekve csókolóztunk és Tom ég felé törő férfias ékessége hozzám ért engem teljesen hatalmába kerített a vágy.

- „Szeretnék vétkezni veled, s aztán reggelig gyónnám bűneimet...” – suttogta kéjtől rekedtes hangon a fülembe.

- Nem tudtam, hogy ilyen költőien is tudsz fogalmazni. – leheltem lágy csókot ajkaira.

- És még mennyi minden mást is tudok. – túrt bele barna fürtjeimbe, s akkor, ott, a szobája félhomályos árnyékai közt, kéjtől és vágytól kínzott testünk végre eggyé vált.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy mivel már nem voltam szűz, ezért csak egy nagyon minimális kellemetlen érzést éreztem ami egy pillanatról a másikra el is múlt. Tom nagyon odaadó és óvatos volt velem, és ez hihetetlenül jól esett. Úgy vigyázott rám akár egy elillanó röpke kincsre. Ami csak az övé…

S mikor végül elhagytuk a lila köddel rendelkező mámoros világot, s egymás karjaiban feküdtünk a csöndes szobában, amit még pár másodperccel azelőtt betöltöttek a kéjes sóhajok és nyögések, valami ott motoszkált a fejem hátsó részében. Olyan volt mintha elfelejtettünk valamit, de akkor annyira boldog voltam, hogy teljesen kizártam azt a kis hangot a fejemben és csak a boldogságra koncentráltam.

- Szeretlek! – nyomott lágy puszit a homlokomra s még közelebb húzott magához.

- Én is szeretlek téged! – hajtottam fejem a mellkasára. – Tom, mióta először megcsókoltál, most vagyok a legboldogabb. – néztem fel rá.

- Ennek örülök. – simított végig a hajamon.

- Nem akarom, hogy elillanjon ez a pillanat. Palackba szeretném zárni, hogy mindig átélhessem.

- Akkor zárjuk le jól azt a palackot, hogy el ne illanjon. – válaszolta, s szenvedélyesen megcsókolt, ezzel lezárva azt a bizonyos palackot.