Angel – Jessica szemszögéből
Az idegesség fojtogatta a torkomat és az egész testemben remegtem. 120-szal suhantam végig azon a 35 km-en keresztül, ami a két ház között elterült.
Hatalmas fékcsikorgással parkoltam le a villa előtt. Kipattantam az autóból és berobogtam a házba. Egyenesen Tom szobájába. Ahol éppen az ajak pc-s öltözött.
- Tom. – álltam meg mögötte.
- Mit keresel itt? Nem úgy volt, hogy a drága ember barátnőiddel leszel?
- Most kajak azért vagy ilyen, mert Mia és Bianca emberek? – léptem közelebb hozzá. – Hiszen nemrég még én is ember voltam. – a kezem a nyakát simította.
- Félsz? – azoktól a meleg barna szemektől lángra gyúlt a vérem.
- Inkább csak féltek. – a nyakához hajoltam és belemélyesztettem a szemfogaimat.
Az-az érzés. Valami leírhatatlan mámor járta át a testemet és izzott a vérem. Egyre csak többet és többet akartam kapni Tom véréből. De soha nem tettem. Nem szabadott, hogy eluralkodjon rajtam a vérszomj.
- Most már jobb? – kérdezte mikor elhajoltam.
- Aha. – bólintottam. – Köszönöm.
- Mi történt?
- A lányok. Mia is és Bianca is találkozott 1-1 vérfarkassal az elmúlt napokban.
- Ez biztos? – Tom olyan erővel szorította meg mindkét karomat, hogy majdnem kicsordult a vérem.
- Biztos. – a hangom teljesen nyugodtan csengett. Hiába éreztem rettegést és fájdalmat.
- De ugye nem tudják, hogy mi volt az? És azt sem, hogy…
- Nem. – vágtam a szavába. Mia éppen álmából ébredt, úgyhogy nem sejt semmit. Bia pedig úgy gondolja, hogy csak egy nagyra nőtt kutya volt. De valami elkergette… - itt abbahagytam a mondatot.
- Mi volt az Jessica? – félelmet véltem kivenni a hangjából és a szemeiből.
- Nem tudom. – úgy éreztem, hogy az a bizonyos mécses el akar törni. De nem engedtem neki. Csör-csör. A telefonom untalanul játszott egy számot.
- Halló tessék? – vettem fel, de közben végig Tomot fixíroztam.
- Te vagy az Jessica?
- Anya? – padlót fogtam. És hat Tom nem fogott volna meg akkor ténylegesen is. – De mégis… - a családom imádott félbe szakítani.
- Haza kell jönnöd. – úgy éreztem magam mintha megint 15 éves lettem volna.
- Miért?
- Jessica. Muszáj! – erősködött anyu.
- Nem. Már nem muszáj. Addig, nem amíg el nem mondod, hogy mi van. – ne csodálkozzatok az ellenállásomon. Majdnem 2 éve nem találkoztam a családommal, akik Münchenben éltek.
- Csak gyere. Majd mindent megtudsz. – ismét az a parancsolgatós hang.
- Azt lesheted. – a hangom makacs volt és kinyomtam a telefont.
- Nem is beszéltél eddig a családodról. – ült le az ágyára Tom.
- Mert nincs érdemleges mondanivalóm. – foglaltam helyet mellette.
- Ahogy hallom lenne.
- Hát jó. – sóhajtottam. – Az apám neve Marcus az anyámé pedig Katharina. Nagyon jó fejek és rendesek voltak velem egész a középiskola végéig. Elviselték a dilijeimet. Pedig sok volt. De miután leérettségiztem egészen megváltoztak. Vagyis hát akkor mikor bejelentettem, hogy nem megyek egyetemre, hanem Berlinbe költözöm és nektek fogok dolgozni. Olyan gyűlölet és megvetés volt a tekintetükben, amit azelőtt sohasem láttam. Aznap este el is hagytam a házat. Összepakoltam a cuccaimat és az első vonattal ide utaztam. A többit pedig már tudod. Azóta még egy nyamvadt levelet se küldtek, hogy élnek-e vagy halnak. Most meg még azt se mondják el, hogy minek menjek haza. Bár van egy sejtésem. – olyan halálmosoly jelent meg az arcomon. – A nővérem Sandra. Biztos férjhez megy és kéne valaki, aki ide-oda rohangál. De anyám lesheti, mikor megyek haza. Már ha azt a helyet otthonnak lehet nevezni.
- És az, hogy vámpír lettél.
- Ezt, hogy érted? – Tom tekintete megijesztett.
- Mi van, ha téged akarnak férjhez adni?
- Tom. Nem értelek.
- Ne menj haza. – súgta a fülembe majd belém mélyesztette a szemfogait. – a fájdalom nem a legmegfelelőbb szó arra az érzésre.
Miután elhajolt tőlem szó nélkül kiment a szobából. Percekig csak értetlenül ültem és lestem magam elé a sötétben. Majd ismét megszólalt a telefonom.
- Tessék? – vettem fel.
- Hülye gyerek! – ordított Sandra.
- Én is örülök neked tesó.
- Mégis mi a franc bajod van? Anya évekig kutatott utánad. És mikor megtalált te szépen elküldöd melegebb éghajlatra.
- Kétlem. – nyomtam ki a telefont.
Csengettek. Mivel a fiúk már próbán voltam legjobb tudomásom szerint elsétáltam az ajtóig. A fejem zúgott és iszonyatosan fájt. Kinyitottam az ajtót és…
- Elmondanád, hogy mi bajod van? – Sandra ált előttem. Semmit sem változott.
- Tudod, hogy magánlaksértést követsz el?
- Nem érdekel. – viharzott be.
- Mit akartok tőlem? Nem értem. 2 évig magasról tettetek rám. Pedig tudtátok, hogy Berlinbe jövök, azt is, hogy kinek fogok dolgozni ráadásul a telefonszámom is ugyanaz.
- Férjhez kell menned. – Tom szavai jutottak eszembe: „Ne menj haza.”.
- Mi a franc? Kell a büdös életnek.
- De kell. Úgyhogy pakolj össze és még ma este haza utazunk.
- Nem. Nem vagyok egy marionett bábu, aki úgy ugrál, ahogy a szülei fütyülnek. – gyűlöltem mikor az emberek nem értettek abból, hogy „nem”.
- Volt 2 éved, hogy kiszórakozd magad. Most pedig térj észhez. Felnőtt ember vagy. Vállalj felelősséget. Holnap este 9-re itt vagyok. Addigra pakolj össze.
Azzal Sandra elment. Felkapta a lakáskulcsom, bezártam az ajtót és útnak indultam, hogy minek meg hova azt nem tudtam. De elegem volt a 4 falból. Hosszú órákig bandukoltam a Berlini utcákon. Az éjszakai élet nagyban folyt, de engem ez teljesen hidegen hagyott. Csak mentem cél tudatlanul és közben össze-vissza cikáztak a gondolataim.
Végül már nem is tudom, hogy de egy sikátorban lyukadtam ki. Ijesztő egy hely volt kint a város szélén. Ahol a fiatalok bandáztak.
Egyszer csak egy fényképezőgép kattanására lettem figyelmes. Összerezzentem és rögtön védekező állást vettem fel.
- Ki az? – a hangom kicsit nyugtalan volt.
- Bocsi! – lépett elő a sötétből egy fiú vigyorogva.
- Nincs baj. – mosolyodtam el halványan.
- Tényleg ne haragudj. A fotózás a mániám és olyan szép voltál ott a falnak dőlve az árnyékokkal és a fényekkel.
- Ó. – kicsit elpirultam. – Hát köszönöm. Egyébként Jessica Meyer vagyok. – nyújtottam kezet.
- Alex. Alex Koch. – ráztunk kezet.
- Nem félsz egyedül itt a bandák területén? – húztam fel a szemöldököm.
- Mondja ezt egy gyenge kislány. – nem totojázott rögtön beletalált.
- Gyenge? Kislány? Fiacskám. Nem kéne 18 évesen ilyet mondanod. – ingattam a fejem.
- Honnan tudtad? – nézett tátott szájjal.
- Túl sok nagyszájú pisist láttam már. – indultam el kifelé a sikátorból.
Alex nem jött utánam. Talán örültem is neki. Nagyon is helyes volt, de túl fiatal, és ha velem lett volna, még baja esik. Amit pedig nem kockáztathattam.
Eltartott egy jó ideig mire hazaértem. Már kezdett világosodni. Előkerestem a kulcsom, de mielőtt a szárba helyeztem volna kinyitódott az ajtó és Bill ideges arcával találtam magam szembe.
- Mi történt? – érdeklődtem.
- Jess. – hajtotta le a fejét. – Nyomkövetőt kéne rád szerelnünk. Nem igaz, hogy folyton eltűnsz.
- Mobiltelefon. – ráztam meg előtte a kis készüléket.
- Jé! Téged is látni. – szólt oda Georg mosolyogva mikor leültem a nappaliban.
- Nem úgy volt, hogy a kiscsajjal meg azzal a forrófejű döggel leszel? – érdeklődött Gustav, de még csak fel sem nézett a laptopjáról.
- És még Miát szidod a modora miatt. – kapcsoltam be a gépemet.
- Na mizu veled? – kérdezte Bill miközben a monitoromat fixírozta.
- Semmi küli. – beléptem a facebookra. Egy új bejelölés. Alex Koch.
- Semmi? Ez valami. – legszívesebben letöröltem volna Bill vigyorát. – Alex Koch. Ki ez Jess?
- Tényleg. Ki?
- Mi van bepasiztál? – nevetett Gustav.
- Közötök vagy érdeketek?
- Na mizu? – huppant le mellém Tom és a képernyőmre meredt. Addigra már mind a 4 fiú a monitort leste.
- De szeretlek titeket. – mosolyogtam.
- Tudjuk. – hangzott kórusban.
- De tudjátok, van magánéletem.
- Akit Alexnek hívnak. – Tom elvette a laptopom és elkezdte nézegetni Alex adatlapját. – Nem szép dolog fiatalabbal kezdeni.
- Mi? – Georg, Gustav és Bill csak meredtek rám.
- 18 éve. Különben is Tom. Még te beszélsz nekem arról, hogy nem szabad fiatalabbakkal kezdeni. Te hány kiskorúval voltál? – lecsaptam a laptop tetejét és felrohantam a szobámba.
Lehajítottam az ágyamra majd elmentem fürdeni. A hideg cseppek végigfolytak a testemen, amitől megremegtem, de az agyam nem engedte, hogy megnyissam a meleg vizet. A kép kezdett összemosódni előttem a lábam pedig furcsán erőtlen volt. Elestem…
***
- Jess! – rázott meg Tom.
Lassacskán kinyitottam a szemem. A fejem iszonyatosan hasogatott. A kép pedig még mindig homályos volt. Bár lassan kezdett kitisztulni.
- Tessék?
- Mi van veled? – a tekintete ijedtnek tűnt. Csak akkor láttam, hogy mind a négy fiú ott áll.
- Nem tudom. – ráztam meg kicsit a fejem.
- Orvoshoz kéne vinni. – mondta Bill.
- Ne! – tiltakoztam. – Mi van, ha kiderül? Azt nem vállalom.
- De Jess… - félbeszakítottam Georgot.
- Nem, nem és nem. Jól vagyok. – nem tudom milyen iszonyatos erő volt bennem, ami segített felülni.
- Hívjuk fel Ameliát. Ő biztos tudja mi a baj.
- Igazad van Gustav. – helyeselt Bill.
- Jó. – egyeztem bele. – Kérem a mobilom.
Tom odaadta a kis készüléket én pedig megkerestem Amelia számát majd tárcsáztam. Csöng-csöng. A gyomrom görcsben volt.
- Halló, tessék?- szólt bele Amelia kedves hangja.
- Szia Amelia! Jessica vagyok.
- Szia Jessica! Mi újság veled?
- Hát gyengélkedem. Nem tudom, hogy mi bajom, de elájultam. A fiúk el akarnak vinni orvoshoz, de én nem, akarok elmenni.
- Istenem. Azonnal ott vagyok. – mondta és lerakta.
- Na?
- Mit mondott?
- Azt, hogy mindjárt jön. De mennyi az idő? – kíváncsiskodtam.
- 8 óra 10 perc. – nézett az órájára Gustav.
- Felhívom a lányokat. – már majdnem hívtam is őket mikor Tom elvette a telefonom. – Ezt most miért kellett? – durciztam be.
- Ha orvoshoz nem vihetünk, akkor a lányokat sem hívod fel.
- Tom. Had hívja fel őket. – lépett mellé Bill.
- Nem! – rivallt rá Tom. – Így is már mindketten láttak vérfarkast.
- Mi van? – döbbent le Georg.
- Csitt! – kiabáltam. Amelia épp akkor lépett az ajtóhoz.
- Na, jó! Mi folyik itt? – nézett szúrósan ránk.
- Mindjárt vér. – vont vállat halálos nyugalommal Gustav.
- Hülye. – dőltem hátra.
- Fiúk menjetek ki. Jessicának pihennie kell. – a fiúk se szó - se beszéd kimentek a szobámból.
- Köszönöm! – néztem hálásan Ameliára.
- Nincs mit. – ült le az ágyamra. – Mi történt Jess?
- Nem tudom. Csak álltam a zuhany alatt és nem mozdult a kezem. Aztán homályosan kezdtem látni utána meg elestem és bevágtam a fejem.
- Jaj Jessica. – rázta meg a fejét Amelia. – Ettél te ma?
- Igen. Reggel.
- Előbb bekövetkezik mint gondoltam.
- Mi?
- Az erőd. Próbál felemészteni. Nem használod, és ezért felhalmozódik a véredben.
- Akkor ki kell választanom, hogy mire fogom használni.? – ez egyszerre volt kérdés és kijelentés.
- Igen. – bólintott Amelia.
- Akkor miből választhatok?
- Ez nem így működik. – magyarázta Amelia. – Nézz magadba. Mi az, amit igazán szeretnél?
- Nézzek magamba. – motyogtam majd becsuktam a szememet.
Ki akartam üríteni az elmémet és akkor megrohantak a régi képek és emlékek. Minden, amit addig eltemettem. A jót és a rosszat.
- Szeretnék… szeretnék olvasni az emberek gondolataiban. – néztem kérlelően Ameliára.
- Nézz mélyen a szemembe és koncentrálj a gondolatolvasásra.
Amelia szemébe néztem és próbáltam kinyitni az elmémet és az övét is. Mintha egy hidat akartam volna építeni. Sikerült. Hirtelen Amelia fejében találtam magam. Mindenféle emlékek. Arról a napról mikor vámpír lett, mikor találkoztunk és még millió egy. De az egyiknél leragadtam. Egy férfi volt. Amelia ölében volt a feje és az arca tiszta vér volt. Amelia pedig sírt. Könnyek gyűltek a szememben és kiléptem a gondolataiból.
- Sikerült. – mosolyodtam el.
- Sikerült. – Amelia gyönyörű arcán egy mosoly terült el, amitől még gyönyörűbb lett. – Most pihenj. Majd este felhívlak.
- Rendben. És mindent köszönöm.
- Szia! – lépett az ajtóhoz.
- Szia. – mosolyogtam majd visszadőltem a párnára.
Már majdnem elaludtam mikor nyitódott az ajtó. Valaki halk léptekkel odaosont az ágyamhoz és leült a fejem mellé. Puha keze óvatosan simított végig az arcomon. Tom volt az.
- Jaj, Jess! Vigyázhatnál magadra. Nem akarlak elveszíteni. De legközelebb nem tudlak visszahozni. – az arcomhoz hajolt és megpuszilt. Majd ugyanolyan óvatosan, mint bejött ki is ment. Én pedig nyugodtan aludtam el.
