8.fejezet: Titkok és halál

Megkésve ugyan, de itt a következő rész. Vége a fantázia válságnak! ^^

Meloddy - Bianca szemszög

Amikor felébredtem, már reggel járt a kertben. Leseperte az éjszakát a völgyekbe, és megintette az órát, hogy jó lesz csendesebben viselkedni... A szívem is elhalkult már, mint a többi órák, melyek csak akkor járnak kemény léptekkel az idő útján, ha egyedül van az ember. Mia már megint a nagymamájánál aludt és nem tudom mikor jön haza, de kiosztotta a feladatot: ma nekem kell bevásárolni. Jessicának tegnap írtam egy SMS-t, pedig mondta, hogy nem 100, hogy visszaír. És tényleg nem, még mindig nem írt vissza. Dehát azt mondta, hogy ne aggódjunk! De én mégis aggódom. Jessica ennyi időre még sosem volt eltűnve. Már két napja semmi hír róla. Mia is úgy odavan, perc nyugtom sincs tőle. Engem is folyton hívogat, hogy mi van velem, élek e még. Szívja a vérem! Esküszöm. - gondolataimba belefeledkeztem, miközben a boltban a következő polcról leemeltem egy befőttes üveget. Gyorsan elolvastam a címkét: málna lekvár. Mia mit is mondott? Ööö... már nem is emlékszem. Csak jó lesz neki a málna!
Betettem a kosárba és már indultam is a következő polc felé, hogy vegyek egy kis delikátot. Mia már megint kotyvasztani akar valamit. Már éppen belefektettem volna a kosárba, mikor valaki belém szaladt. Esetlenül terültem el az üzlet csempéjén, mire az illető nyöszörögni kezdett.
- Ne haragudj! Nem láttalak. - hm. Nem látott. Hát igen! Nyilván láthatatlan vagyok ebben a full piros egyberészes ruhába és a szőke hajammal. Jó tipp volt. Nem nagyon hatott meg, de magamra erőltettem egy mosolyt, ami hamar alább hagyott mikor megláttam "támadóm" arcát.
- Semmi baj Dyn.
- Bianca? Ó, drága Bianca! - ölelésre tárta a karját, de szerintem már belefeledkezett a múltkori tettébe... Kénytelen voltam felvilágosítani: ellöktem magamtól.
- Hozzám ne érj Dyn Moriarty, mert nem állok jót magamért!
- De most mi a baj kiscsibém?
- Anyád! Szerinted? Attól, hogy szőke vagyok nem vagyok hülye! És nem felejtek egy hamar.
- Jaj még a múltkoriért haragszol?
- Persze! Én senkinek sem leszek takaró nehezék. Akadj le rólam!
- Én attól még szeretlek.
- Hát én meg nem! - a témát ezzel lezártam és úgy rohantam a kasszához, mintha az életem múlna rajta. Gyorsan fizettem és már rohantam is haza. Szemeimbe könnyek szöktek és úgy csúsztak végig arcomon, mint a reggeli harmat napkeltekor a fűszállakon. Elkeserít, hogy megint egy fiú, aki akár a szerelmem is lehetett volna, ismét bolondnak néz, és kihasználja a bennem szorongó összes jó indulatot. Talán sosem fogom megtalálni az igazit... már szinte beletörődtem - többször is - és mindig újból előtör. Mia szerint már így is sok fiúm volt, találok még többet is. Ez persze nem azt jelenti, hogy holmi szűz ribanc vagyok! Nem, mert én nem, használom ki őket, áés nem csinálok meg nekik mindent amit akarnak. De egyáltalán miért várják el tőlem? - magam mögött becsaptam a bejárati ajtót és rohantam is a szobám felé, de Mia már hazaért.
- Szia Bia!
- Cső.
- Mi az, már megint miért vagy szomorú?
- Tudod a Pepitában összefutottam Dyn Moriartyval.
- Az exeddel?
- Aha. Nagyon rossz, hogy megint hülyének néz. Miért nem fogja fel, hogy végeztünk?
- Bia, most őszintén... neked melyik pasid fogta eddig fel, hogy szakítottál velük?
- Nem sok. De én ezt akkor sem vágom! Mintha olyan szép lennék...
- Az vagy!
- Te meg színvak... - ezzel ezt a témát is zártam. Már loholtam is fel a szobámba és hanyat vágtam magam az ágyon. Ha szomorú vagyok mindig alszok egyet és utánna jobb lesz! Belebénultam mozdulatlanságomba, s úgy aludtam el, meggyötörve, görcsbe kövülve, hogy később gémberedetten, összetörten ébredjek, ahogy levegőtlen, fülledt hajófenéken ébrednek a bilincsbe vert elítéltek, akiket száműztek valahonnan, egy életből talán, amit annyira szerettek, hogy el kellett veszíteniük... belefáradtam abba, hogy a férfiak folyton csak kihasználnak! És Mia mindig kérdezi, hogy mit emózok ezen annyit, mikor ő egy boszorkány, akinek ezerszer több baja van, mint nekem átlagos embernek. Nem merném azt mondani rá, hogy őrült, de mégis kivitelezhető, hogy nem normális. Sosem hittem az ilyen misztikus dolgokban! Szerintem nem is fogok...
Lesétáltam az emeletről, hogy majd kiviszem a szomszéd néni kutyáját. Mia már javában főzött! Annyira érdekes, hogy így bele tud bújni a konyha rejtéjes világába... engem ez sosem kötött le! Sokkal inkább kerestem a kalandot. Nem vagyok egy otthon punnyadós fajta!
- Na Mia én kiviszem Hectrort!
- Chamelia néni lábtörlőjét?
- Kutya, Mia! Kutya.
- Bocs. Gyűlölöm a kutyákat. Főlleg az ilyen csivavákat!
- Ő jorkshir terrier!
- Pláne.
- Hagyjuk, mert felidegesítesz! - már rohantam is kifelé. Kutya sétáltatás közben olyan sokmindenen elgondolkodtam, hogy már az agyam is a robbanás hatrára került. Nem igazán érdekelt eddig egy benső gondolatmenetem kivesézése sem... Hector szinte minden oszlopnál, bokornálm, épület saroknál megállt. Hát nem apad ki ennek a hólyagja? Nekem már rég kiszáradt volna... éppen hosszabb ideig szimatolt miközben én az éppen lemenő napon pihentettem tekintetemet. Milyen gyorsan letelt ez a nap. Szinte követhetetlenül gyorsan!
- Nem sietnél? - kérdeztem a kutyától, de az mintha meg se hallotta volna szimatolt tovább. És még hogy a kutyák értenek az emberek nyelvén! SE! Ez kamu. Már éppen megmozdult volna, mikor kiáltást hallottam. Kerestem a hang forrását és ha a hallásom nem csal akkor egy régi sikátor felől érkezett. Mintha fájna neki valami! Mintha bántanák! Mintha... mintha meg akarnák ölni! - egy furcsa ösztön, feltétlen reflex következtében tétova perceim után a sikátorba vetettem magam. Hector ugatott és nyöszörgött. A sikátorban sötét volt, alig láttam valamit. Itt van az a furcsa emeletes ház is, amiben mindig furcsa dolgok történnek. Kiskorunkban kísértetháznak tartottuk, és a szüleink mindig tiltottak ettől a helytől. Talán ez volt a ház személyes varázsa: a tilalom. De nekünk valahogy mindig az első utunk ide vezetett. Bemenni eddig csak én mertem, az akkori barátaim szerint ez ostobaság volt részemről, és meggondolatlanság. De nem zavart, mert én bizonyítani akartam, hogy én igenis megmerem tenni! És megtettem. De az a furcsa, ódon kémény az emeletes ház tetején mindig úgy nézett ki mintha bármelyik percben összeroskadhatott volna. És a ház meg mintha össze akarna dőlni!
A kiáltó alakot körbevette még több másik ember. Mintha a Hold fényében láttam volna ezt az arcot. A kutya pórázát kikötöttem követhetetlen gyorsasággal a konténerhez és lassú, óvatos lépések közepedte egy darab vasat emeltem ki a konténer melletti szemetesből. Rozsdás volt és használhatatlan - mármint, akik kidobták erre gondolhattak. Én viszont nagyon is hasznát vettem. De még mielőtt odaérhettem volna a konfliktus helyszínéhez, és megemeltem a vasat a három valaki, aki azt a szerencsétlent verte rám figyelt: én ijedten vágtam hozzá az egyikhez a vasat, mire a szerencsétlen áldozat felszólalt:
- Bianca ne csináld! Ezek nem akárkik.
A hangja... tudtam én hogy ismerős, de ez mit kereshet errefelé? Tudtommat abba a plancos hotelbe kéne basznia a napot, nem pedig itt verekednie. Minden esetre akit fejbe csaptam elég keményfejűnek festett, mert a vasam elhajlott, mikor fejbe vágtam. Közelebb lépett és mintha felém nyúlt volna, megnyalta a száját:
- Hú kislány! De jó illatod van...
- Kösz! - lehet ez a valaki mégis jófej. Legalább is az ízlése csillagos ötös! Mintha teleportált volna Bill váratlanul mögöttem jelent meg, de akkor már a valakinek a három haverja is felém trappolt. Kétségbe esetten adtam hangot az engem legfoglalkoztatóbb kérdésnek:
- Most mit csináljunk?
- Egyértelmű, és várhatatlan, de a futás nem szégyen! - elszaladt. Engem hátrahagyva! Haragudni sem volt időm, de utánna iramodtam. Ott rohantunk miközben a másik három szinte köddé vált.
- Várj! Már elmentek!
- Csak szeretnéd. - közölte velem. Ekkor mint egy kiképzett benszülött az egyik a hatalmas emeletesház tetejéről szaltót lejtve ugrott be elénk. Én belecsapódtam Billbe, aki a hirtelen megjelent emberkére rásikított. Megijedt! Jellemző... ó ,én hősöm! -.-
A furcsa szerzetet hamarosan követte két másik haverja, mert azok ketten hirtelen mögöttem jelentek meg. Bill meg mint a villám a háta mögé toloncolt engem és kezeit hátravetve terelt a fal felé. Ekkor megjegyezte, de szerintem csak magának:
- Áh, ez olyan, mint egy elhívzott kecskét átvinni a farkascsorda közepén...
- Úgy érted kövér vagyok?
- Te szőke! Ki mondta, hogy kövér vagy?
- Kecske? - kérdezte az egyik üldöző - Inkább egy ennivaló kisbárány!
- Az rosszabb, mint a kecske! - szóltam bizonytalanul. Azt hiszem ezek kinyírnak!
- Bianca, ezek az emberek téged akarnak.
- Mi? De még nem is láttuk egymást!
- Bianca? - ismételte meg az előbbi pscihopata kan - Milyen édes! Neked még a neved is ennivaló!
- Ijjá. Kösz! Ha ennyire tetszik nem engedtek el?
- A véredet akarom! - na erre már kikerekedett a szemem és rémülten kapkodtam a levegőt, bár némi szánalmat éreztem magamban lapulni a nyomorult akárki iránt.
- Keress más báránykát, rohadt kis alsóbbrendű! - Bill. Hű, ez egyre izgalmasabb. És még arról panaszkodom Miának, hogy unalmas az életem.
Az általam és egy egész világ által közismert énekes már szinte hozzám volt simulva, úgy próbált elrejteni a háta mögé. Éreztem az illatát, a közvetlen jelenlétét és a másik három valakiét is.
- Jól van Kaulitz! Most megúsztad... de még nem most láttál minket utoljára!
- Megfutamodtok? Hahh. Szánalmas!
- A főnök utasítása, hogy hagyjuk békén ezt a csajt. És vele egyetemben téged is! - eltűntek. De csak a semmibe! Mintha itt se lettek volna. Köddé váltak, egyet pislogtam és már sehol sem voltak. Jézusom! Optikai csalódás?
Bill fáradtan lihegve fordult felém, és én rezzenés nélkül tűrtem a nézését, és a köztünk rhamosan csökkenő távolságot.
- Jól vagy?
- Aha. Mit keresel te itt? És kik voltak ezek? Hova mentek? Mit akartak ... ??
- Sssh! Nincs valami más hely ahol ezt elmagyarázhatnám? Itt elég nagy veszéjnek vagyunk kitéve.
- Te vonzod a veszéjt!
- Elképzelhető.

***

Miután Hectort lepasszoltam Billel otthon kötöttünk ki...
Mia ismét töltött a poharamba teát, pedig alig ittam meg az előző csészével. Bill még hozzá se nyúlt az övéhez, mikor belekezdett a várva várt magyarázatba:
- Tomot és Jessicát kerestem. Aztán az a három csivasz rám szált.
- Három csivasz? - kérdezte Mia.
- Igen. Olyanok, Mia.
- Uhh.
- Milyenek? - kérdeztem pislogva.
- Ez hosszú... - ekkor lesütötte a szemét és én észrevettem egy vágást a válla és a nyaka között. Elég méllynek tűnt és ömlött belőle a vére!
- Bill, Te vérzel! - robbantam fel helyemről és már futottam is az elsősegély csomagért...
- Nem szükséges! Ez csak egy karcolás...
- Bia, tényleg nem kell neki!
- Mi? Hát már hogyne kéne te IQ fighter? Csak úgy ömlik belőle! - már éppen visszatértem, amikor ők ketten még szabadkoztak tettem ellen, de már mikor ott voltam, hogy sikerült leszednem Billről a pólót és a földre leteperve ráültem, hogy kezeljem sebét, furcsa dolgot vettem észre: hol a seb?
- Látod! Mondtam, hogy nem kell. Csak le kellett törölni a vért! Nem volt ott semmi seb.
- Mit nem? Asszed szőke vagyok?
- Nem hiszem, látom!
- Mindegy. De ez akkor is... mélly volt, láttam, és vérzett és... hogy a francba tűnt el? Mi folyik itt? - Bill úgy csusszant ki alólam, mintha csak egy takaró lennék. Én a földre terültem ki, mint egy partra vetett... takaró, ha már takaróhoz hasonlítottam magam az előbbiekben!
Bill tekintete találkozott Miáéval és ő erre biccentett neki:
- Jó. Vámpír vagyok, Bianca! - szemem akkorára kerekedett, mint az arcom. Nevetésemet igyekeztem jól magamba rejteni, kevés sikerrel, mert egy kuncogás kicsusszant. Ezután felálltam, mélly levegőt vettem és úgy folytattam beszélgetésünket, mintha ez a mondat el se hangzott volna. Így láttam a legjobbnak.
- Kér még valaki teát? - már mentem is a konyhapulthoz, mikor Bill utánnam nyomult.
- Nem hülyéskedem, és nem vagyok agybeteg! Ez így van Bianca!
- Te is kérsz még? - néztem rá szúrós tekintettel és a bögrét rácsaptam a kezére, amit éppen most helyezett le a konyhapultra. Erre felszisszent.
- Bazd meg! - szólalt fel és én még mindig nem változtatva nézésemen meredtem rá.
- Hú, de fájhatott. Annyira nem is volt erős.
- Bia! Bill igazat mondd, ő tényleg egy... - ajtócsapódás. És egy hang....
- Mia? Bianca? Itt vagytok?
- Jess. - sóhajtottam, alig hallhatóan és már rohantam is az ajtóhoz, ahol Tom és Jess állt.
- Jess! - folytatta Mia és Jessica nyakába ugrott, aki ném imegszeppenést mutatva viszonozta az ölelést. Én viszont éppen felkészültem a lecseszésre:
- Bazdki Jessica. Miért a faszért van neked telefonod, bazd meg? Sms, nem fogadott hívások... - ölelés helyett én a vállát kaptam el és rángatni kezdtem - Mert Te nem fogadtad őket! És csak annyit kellett volna, hogy: bocs, Tommal vagyok...
- Ne haragudj. - szólt, mire én már nem bírtam tovább rejteni a bennem lappangó örömöt és Miához hasonlóan ismét megöleltem.
- Semmi baj. Fő, hogy megvagy! És Tom is... hé, te várszopó! Itt van a keresett bátyád! Ó, Tom! Az öcséd meg van lőve... ne engedd neki, hogy több Alkonyatot nézzen!
- Mert?
- Mert már most vámpírnak képzeli magát...
- Ó, hagyd rá, kedves... - erre Jess átlőtte a tekintetével - Bill örökké hülye!
- Jó, de akkor is...
- Tom! Én... - jelent meg Bill mögöttem, amire megállt a szívem egy másodpercig.
- Egy szót se többet! Beszélnünk kell öcskös... gyere te is Jess! Bia drága? Nem baj ha négy szem közt beszélek velük? - meredt rám az idősebb Kaulitz. A napi feszültségnek köszönhetően eként válaszoltam neki:
- Nem, ha nem hívsz többé drágának...
- Na de.. - be se tudta fejezni, mert Jess megragadta a Tomon pihenő abroszt. Bocs: pólót és elrángatta őket Mia szobájába. Mi ketten csak összenéztünk, és Mia ismét húzta az idegeimet:
- Még egy kis teát?
- AAAAJJ!!!
- Csak kérdeztem...