9.fejezet: Farkasok mindenhol

Dii-san – Mia szemszöge

Félelem. Mindenkinek van. Legyél ember, vámpír, vérfarkas vagy éppen boszorkány. A Félelem mindenki szívében ott van, és nem lehet elrejteni. Egyszer mindenki megtudja mi az és akkor vége a titoknak. Titok… ez is milyen érdekes. Félsz ettől is hisz ez számodra kínos lenne, ha kitudódna. És már megint a félelemnél tartunk. Érdekes és csalóka. Mondhatod, hogy nem félsz semmitől… de ez akkor sem lenne igaz, ha igazat mondanál. Előbb vagy utóbb fel fog emészteni és ki tudja… lehet, hogy épp egy olyan pillanatba, amikor már mindenki csak RÁD tud számítani. És te félsz és emberi ösztönöd miatt megint magadat helyezed előtérbe és elmenekülsz… elmenekülsz és a végén megint te leszel a rossz. Pedig csak ösztönöd hajtott és ez nem baj.
Értetlenségem már annyira eluralkodott rajtam hogy az valami hihetetlen. Még én nekem is fáj, pedig az én számat hagyta el ez a mondat. Kiskutya szemeimmel meredtem mindenkire. Ők viszont vagy a fejükre csaptak vagy az orrukat fogták vagy épp szánalmasan néztek rám ezzel jelezve, hogy egy szánalmas kis hülye vagyok.
- Ne nézzetek így! Ezt már megszokhattátok volna tőlem. Legalább Ti lányok.
Elképesztő menyire gyerekes tudok lenni, ha ilyen helyzetbe kerülök. Minden esetre a hibáival kell elfogadni az embereket és nekem ez a hibám. Hamarosan két alak futott be a házunkba. Kitaláljátok kik azok? Pontosan! Georg és Gustav. Nem épp egy vidám képet vágtak. Inkább fáradság és ijedség ült ki arcukra. Szinte egyszerre becsapták az ajtót, megfordultak, nekidőltek, lehajoltak, kezüket térdükre helyezték és lihegni kezdtek.
- Mi történt? – vonta őket kérdőre Jessica.
- Farkasok. – lihegte a dobos.
- Mennyi?
- Sok! – válasz Georgtól.
- Fa… farkasok??? – most állt meg az ütő bennem.
Ugyan a múltkor még nem mutatkozott ki ennyire a félelmem, mint most de akkor túlságosan elfoglalt az, hogy mentsem az irhám és el ne ájuljak attól, hogy az egyik, a volt pasim a szemem láttán veszi fel emberi alakját. Igen, ő volt a farkas!
- Igen farkasok! Úgyhogy ne csak áll és bámulj, hanem csinálj is valamit!
Nem reagáltam semmit Gustav szarkazmussal teli válaszára. Viszont amikor meghallottam, hogy valami csaholni kezd odakint akkor a kezemben lévő kis tálca és a rajta lévő kis porcelán csészék mind a földre hullottak. Mindent beborított a tea, a cukor, a citromlé és a porcelán apró kis szilánkjai, amik ott hevertek előttünk.
- HÉJ! – vagy – Figyelj oda jobban! – netán – Szerencsétlen! – vagy inkább csak ugrottak egyet. Mind egy. A lényeg hogy én félek, és nem bírok megmozdulni.
Furcsállom, hogy ők nem hallották a csaholást.
Hirtelen a gyökerek feloldódtak és ösztönöm felfelé vezetet a szobámba. Visszapillantva az vettem észre hogy Gustav és Georg között egy mancs jelenik meg az ajtón keletkezett lyukon. Ettől csak még gyorsabban kezdtem el felfelé rohanni. Szobám ajtaját meglátva fellélegeztem. Bevetettem magam a helyiségbe és bebújtam a szekrényembe. És hirtelen emlékek villantak be.

***

10 évesen trörtént. Egy erdei iskolában voltam. Este a barátnőimmel játszottunk:
- Mia! Figyelj dobom! – A kis rózsaszín labda felém suhant.
- Elkaptam! Kimberli figyelj! Neked megy!
Kim nem bírta elkapni. A labda elgurult a bejárati ajtóhoz, ami akkor nyílt ki! A tanárnő jött be rajta. Én gyorsan bevetettem magam az ágy alá hogy ne lásson meg.
- Hányszor szólak még hogy ne labdázzatok! – Hallatszott az ideges női hang majd egy nagy koppanás. Kikukucskáltam, hogy mi volt ez és láttam, ahogy a tanárnő ott
fekszik kinyitott szemekkel a földön és valami piros folyik ki alóla. Vér.
Hirtelen sikoltozás és futkosás ütötte meg a fülemet. Valami hirtelen lecsapódott elém. Egy nagy szőrös mancs és egy piros folyadék. Pont olyan, mint ami a tanító néniből is folydogált. Majd még több és még több… vér… vér… Majdnem sikoltottam, de az a szőrös láb még mindig ott volt előttem. De én akkor is sikítani akartam. Ezt azzal előztem, meg hogy ráharaptam a kezemre és becsuktam a szemem. Mikor kinyitottam a láb eltűnt előlem és egy kéz fogta meg a derekam. Egy fiú. Egy nagyon szép fiú. Felemelt és magához szorított.
- Minden rendben?
- I… igen – Közbenéztem.
Láttam a velem egykorú lányok véres maradványait. Sírni kezdtem mire az ismeretlen magához szorított és nyugtatgatott.

***

Arra eszméltem, hogy odalentről sikít valaki. Bianca! Félelmem egyre jobban felerősödött hisz megjelent egy másik is a félelem mellet. Az pedig hogy elveszítek mindenkit, akit szeretek. És ezt nem akarom. De melyik félelmem az erősebb. Az hogy a farkasok rám találnak és nem lesz itt megint az a fiú, aki megnyugtat vagy hogy elveszítem a legjobb barátaimat? A következő sikításkor megkaptam a választ. A barátaim fontosabbak, mint bárki más. A félelem, mint mondtam elég érdekes egy dolog. Néha Erőt merítünk belőle, hogy legyőzzük. Mintha saját magára is utálná.
Az asztalomon megpillantottam azt a pentagarmmás nyakláncomat, amit még 12 évesen kaptam a nagyimtól Karácsonra. Megragadtam és miközben siettem lefelé az emeletről a kezemre tekertem. A lépcső felénél megpillantottam egy nagy dögöt, aki pont akkor szúrt ki mikor én őt. Lassan elindult felém. Körbenéztem és megpillantottam Billt és Tomot, hogy védelmezik Biancát. Jess egy marha nagy döggel volt elfoglalva. Georg meg védte az éppen földön fekvő, elájult Gustavot. Ismét a farkas szemébe néztem. Ismerős volt a szempár. Emett. Az ő szeme az. Felismerem akárhol is vagyok.
- Emett! Mit akarsz?
- „Hát felismersz?” – A szája nem mozdul viszont hallom, hogy mit mond. (a macskakarom azt jelent, hogy nem mozog a szája viszont hallja, hogy mit mond)
- Sajnos a szemed az, ami hirtelen megváltozott és elárult.
- „Tudom”
- Direkt csináltad igaz?
- „Talált.”
- Bővebben nem tudsz válaszon a kérdéseimre?
- „Majd egyszer” – Vonyított egyet mire a csatlósai felé fordultak majd vissza a többiekre. Egy 5 mp-ig nézték egymást. Utána a farkasok megfordultak és elmentek.
- Ez mi volt? – Kérdezte Jess.
Nem válaszoltam csak felmentem a szobámba és leültem az ágyamra. Sírni kezdtem. Már megint cserbe hagytam mindenkit és én úsztam meg épp bőrrel. Már megint csak magamra gondoltam. Már megint… Valaki belépett az ajtón. Gustav?
- Remélem, örülsz. Bianca szépen megsebesült és te meg csak idefent gubbasztottál a szekrényedbe bújva, hogy te megúszd. Szépen cserbenhagytad a barátaidat.
- Hagy békén. Te nem érted… nem érted… - Még jobban folytak a könnyeim. Mint egy megáradt patak. Éh hiába töröltem. Újak jöttek a helyükre.
- De értem. Csak magadra gondoltál és senki másra!
- Nem. Ez nem így van.
- Akkor? Mond meg miért menekültél el a barátaidat hátrahagyva?
- Féltem! Félek! Még mindig. Te nem voltál ott akkor… nem tudsz semmit. Nem voltál ott. Hagy békén! Meny el! Tűnj innen! Tűnj… in… nen! – Még jobban sírtam. majd még egy hang.
- Gustav! Te mit csinálsz?! - Odajött hozzám Georg és magához ölelt. Én belebújtam és folytattam a sírást. Végül elaludtam.