16. rész – Visszatérés, avagy Bűn és bűnhődés

Hali-hali!

   Esedezem a bocsánatotokért amiért ennyire szerencsétlen vagyok, hogy csak most értem rá a rész befejezésére. Nem keresek kifogásokat, egyszerűen lusta voltam befejezni (bár időm se volt). De a lényeg végre itt van. Jó olvasást! ;) Legyetek rosszak! :P

16. rész – Visszatérés, avagy Bűn és bűnhődés

Még az erdőben kóvályogtam mikor meghallottam Mia sikoltását. Az agyam rögtön „védelmező üzemmódba” kapcsolt és elkezdtem futni a hang irányába. Igazság szerint rémült voltam. Nem tudtam kivel/mivel kell majd szembenéznem, de Mia biztonsága bármit megért nekem. Mikor végre megláttam a vér megfagyott az ereimben. Legalább 20-30 farkas állta őt körül, és volt még ott egy ember is.

- Emett… - suttogtam magam elé.

- Miácska-Miácska! – ingatta a fejét a srác.  – Hát így kell, viselkednek az exeddel?

A kezem ökölbe szorult és kilépve a fák árnyékából, egy hatalmasat behúztam annak a nyálgép ficsúrnak. Mia csak nézett maga elé, mintha sokkos állapotba került volna.

- Te nem meghaltál? – förmedt rám Emett miközben a vért törölte le a szája sarkából.

- Csak szeretnéd! – sziszegtem a fogaim közt.

- Elkapni! – ordított a farkasoknak, akik felém vetették magukat.

Megpróbáltam küzdeni velük, habár tudtam, egyedül nem tudok elbánni egy falkával. Végül igazam lett. Az egyikük visszaváltozott emberré és hátulról lefogta a karjaimat. Bárhogy is kapálództam nem jutottunk egyről a kettőre. Akkor éreztem először vámpírrá válásom óta, hogy félek, de nem egyszerű szinten. Az agyam pánikolt és sikoltoztam. Oda akartam rohanni Miához és megvédeni, ám moccanni se bírtam.

Lehunytam a szemem és próbáltam felkészülni a legrosszabbra mikor a kezeim ismét szabaddá váltak. Pilláin döbbenten nyíltak ki és értetlenül bámultam körbe. Talán Mia volt az? De hát ő még mindig a földön ült. Emett idegesen nézett valakit és nekem beletelt egy kis időbe, hogy rájöjjek: nem én vagyok haragjának a középpontjában. Megperdültem és Tommal találtam szembe magam. A farkas srác, eszméletlenül feküdt a földön, ő pedig csak engem nézett. Bólintottam és visszafordultam Emett felé.

- Azt hiszitek ketten legyőzhettek?

- Tegyél próbára! – féloldalasan elmosolyodtam. Egy pillanatra az agyam kikapcsolt. Bár nem láttam, de éreztem, hogy ugyan úgy mozgatom az ajkaimat, ahogy Tom szokta.

- Támadás! – üvöltötte a srác, és a farkasok nekünk ugrottak.

Tommal nem volt szükségünk szavakra, a nélkül is megértettük egymást. A hátunkat a másikénak vettettük és így kezdtünk el harcolni a falka ellen. Megdöbbentő volt, hogy mennyire bízik még akkor is bennem, hisz olyan rondán átvágtam őket. Próbáltam kizárni a gondolataimat, de nem igazán ment. Egyfolytában csak ő járt a fejemben és, hogy ezután mi lesz velünk. A figyelmem nem lankadt, de egy óvatlan pillanatomban csak arra gondoltam, hogy Tom teste az enyémhez simul, és ez hihetetlenül felemelő érzés volt.

A farkasok lassacskán kezdtek elfogyni, Emett arckifejezése pedig egyre csak ellenszenvesebb lett. Végül mikor azt hittük, hogy már vége, én odamentem Miához és szorosan átöleltem.

- Nincs semmi baj! – simogattam a hátát. – Hazaviszünk Binacához és minden rendben lesz.

- Farkasok… - nyöszörögte halkan, miközben a szeméből folytak a könnyek. – Emett…

Felkaptam a fejem és Tomra néztem. Ő csak ott állt, Emett pedig farkas alakban támadt rá hátulról. Rögtön elengedtem Miát, és támadásba lendültem, de a mozdulataim olyanok voltak, mint a lassított felvétel. Végül persze nem értem oda. De látni, ahogy a szerelmem, harcol az általam ismert legerősebb vérfarkas ellen, az valahogy hihetetlen volt.

- Egyszer már legyőztelek. Azt hiszed, még egyszer nem tudlak? – morogta Tom.

- Akkor csak szerencséd volt Kaulitz. – förmedt rá Emett. Furcsa volt látni, hogy nem mozog a szája, csak a hangját hallom. – A kis barátnőd élete biztos megért annyit.

A levegő megfagyott, és a szél feltámadt. Emett pedig felgyulladt. Iszonyatos vonyítás zengte be a temető csendjét, majd amilyen gyorsan csak tudott eliszkolt. Tom gyorsan az ölébe kapta Miát és elkezdtünk az erdő felé szaladni. Már sötétedett, de az emberek, ha a csata zajára nem is, a vonyításra biztos felfigyeltek, és ha ott találtak volna mindet abból hatalmas galiba kerekedett volna.

Jó darabig csendben ballagtunk egymás mellett Tommal. Mia vagy elájult, vagy elaludt, nem tudtam biztosra, de élt és pár kisebb karcolásnál nem volt nagyobb baja, így megnyugodtam. Azt hiszem egy kicsit örültem, hogy nem volt eszméleténél. Akkor valószínűleg elkezdődött volna az én „ismeretlen regém” mesélése, amire nem az volt a legmegfelelőbb pillanat, különösen nem 6 szem közt.

- Vigyem? – kérdezte nagyjából fél óra kószálás után.

- Elbírom. – Tom hangja feszült volt, amitől összeszorult a szívem. Érdekes volt olyan dolgokat élőhalottként érezni, amit emberként még csak elképzelni se tudtam.

- Most magyarázkodnom kéne, igaz? – sandítottam rá. A hajam az arcomba lógott, ami megnyugtatott kissé. Így nem láthatta a kétségbeesettséget a tekintetemben.

- Valami olyasmi. – sóhajtott. A lemenő nap egyik utolsó sugara megcsillant valamin, ami Tom nyakában lógott. Hirtelen elé vágódtam és a kezembe vettem az apró kis tárgyat.

- E… ez? – néztem rá könnyes szemekkel.

- Az asztalodon volt. – nézte Mia arcát csak, hogy elkerülje a pillantásom.

- Legyen a tiéd…

- Mi? – kapta fel a fejét. – De hisz ragaszkodsz a medálokhoz.

- Nem gondolod, hogy ez a dolog beteges? Mármint, hogy szinte élni se tudok egy tárgy nélkül?

- Lehet. – sóhajtott majd folytattuk az utat.

- Tudod… - kezdtem egész halkan. – Reménykedtem benne, hogy megtalálod.

- Reméltem, hogy nekem szántad. – mosolyodott el egész halványan.

Utunk lassan a végéhez közeledett. Már éreztem, hogy vámpírok vannak a közelben és még valaki. Furcsa, Biancát soha nem úgy érzékeltem, mint egy embert. Nem tudtam mihez hasonlítani, de ember nem volt, az biztos.

- Én… félek bemenni. – nyögtem ki mikor már a hátsó bejáratnál voltunk.

- Pedig muszáj lesz. – fintorgott Tom. – Gondolj Biancára… - mintha csak tudta volna a gondolataimat, hozzátette. – És ránk…

Mély levegőt vettem és bólintottam. Kezem rámarkolt az üvegajtó elhúzására kialakított kallantyúra, és kitártam azt, hogy Tom be tudja vinni Miát, aki akkor már igen csak mocorgott a kezében. Leültette az álmos szemű, kissé még kótyagos lányt, én pedig mellé huppantam.

- Hozok neki vizet. – indult a konyha felé a rasztás.

- Köszi! – mosolyogtam rá.

- Ne tűnj el! – kacsintott majd eltűnt a folyosón, én pedig a barátnőmhöz fordultam.

- Jól vagy te nő?

- Na, te is a kedvesség mintaképe vagy. – közölte flegmán.

- Csak aggódok érted.

- Ez előbb nem jutott volna eszedbe? – akadt ki. – És mi van a többiekkel? Most mit fogsz csinálni? Ezért volt ez a nagy színjáték? Másfél hét „halálért”?

- Szégyellem magam. – sütöttem le a pilláimat.

- Azt jól teszed! – mondta merev arccal, majd vonásai meglágyultak. – Hallottam, amit beszéltetek.

- Mi? – az egyensúly érzékem nem volt tökéletes így kevesen múlott, hogy nem buktam előre. – Te nem aludtál, vagy mit csináltál?

- Hát, kb az út feléig. Arra nem gondoltatok, hogy az ember lánya nem szokott 2 órán keresztül ájult lenni.

- Boszorkány vagy. – közöltem színtelen hangon.

- Te meg egy flegma picsa.

- Mia, Mia, Mia! – rontott be a nappaliba Bianca és a barna csajszi nyaka köré fonta karjait.

- Jól vagyok. – mosolygott a kis boszi. Azonban mikor Bia meglátott engem rögtön megfogta a pólómat és elkezdett rázni.

- Te meg mi a lófaszt csináltál? Nem haltál meg? Én meg még a sírodhoz is elmentem a temetőbe! Tudsz róla, hogy Phinias és Ferbet meg Kid vs. Cat-et néztem napokon keresztül? Tudod mikor szoktam ilyet csinálni?

- Ha nem tudod megvenni a BRAVO új számát. – vigyorogtam ostobán, mire Bianca feje egyre vörösebb lett. – De hiányoztál te nő! – a nyakába borultam és szorosan megöleltem.

- Akkora egy pöcs vagy. – nevetett és átölelt.

- Jessica. – szakította félbe a baráti pillanatot Bill. – Azt hiszem, beszélned kéne.

- Én is úgy hiszem. – Billel az utóbbi időben, nos, nem ápoltunk túl jó kapcsolatot. A többiek leültek a kanapéra, én meg a kandallónál álltam és elkezdtem beszélni. – Ez az egész hajcihő azért volt, mert nem akartam már gondot okozni nektek. Belefáradtam már, hogy mióta vámpír lettem folyton csak rossz dolgok történnek veletek, ezért döntöttem úgy, hogy beszélek Miával, akit hozzáteszem nem volt egyszerű megtalálni. Arra meg rávenni, hogy segítsen az elvetemült tervemben, még nehezebb volt, de mint láthatjátok sikerült. És ezt nagyon köszönöm neki. – mosolyogtam hálásan. – Mindazon által viszont rohadt hülyének érzem magam. Mindenkit megbántottam és egy csomó galibát okoztam nektek és Améliának. Viszont egy dolog miatt örülök ennek az egésznek. Volt időm kutatni és hírszerzőket fogadtam, akik szerint a farkasok szervezkednek.

- Mi van? – döbbent le Georg. Mia kissé elsápadt, Gustav pedig próbálta nyugtatgatni szerelmét.

- Részleteket nem tudok, de a vezérük már megvan, és így sokkal aggasztóbb az egész. – fintorogtam.

- Ennek utána kell, néznek. – állt fel Bill.

- Maradj a fenekeden! – sziszegte Bianca.

- De… - kezdett bele az énekes, mire a barátnőm leteremtette.

- Elhiszem, hogy itt te vagy a Szuper Manus meg minden, de nem szállhatsz szembe több falkányi farkassal. Hülye vagy?

- Ne nevezz hülyének! – förmedt rá Bill.

- Nem lenne jobb, ha szobára mennétek? – kérdezte unottan Tom.

- Kuss! – válaszolták egyszerre.

- Azt hiszem az a legbölcsebb gondolat, ha mindenki ott marad, ahol van. – közölte Georg. – Amíg nem tudunk biztosat, addig várnunk kell. Améliával együtt 6-an vagyunk. A mostani támadásnál mennyi farkas volt.

Tomra sandítottam, aki csak megvonta a vállát: - Olyan 20-25?

- Ha Emett ennyivel jött csak, hogy Miára támadjon, akkor rengetegen lehetnek. Nem kockáztathatunk. Egyelőre a kivárásra játszunk. Jess, megvannak a hírszerzők nevei?

- Nekem nincsenek, de Amélia tudja őket.

- Akkor beszélek vele. – állt fel Georg.

- Ő bezzeg elmehet. – morgott Bill.

- Mert ő nem egy farkas hordával akar szembeszállni. – válaszolt szúrósan Bia.

- Az lenne a legjobb, ha a lányok itt maradnának. Hely van, viszont ha Jess akár velük is lenne, egy esetleges támadásnál nem sok esélyük lenne. Így biztonságosabb. – a csajokkal bólintottunk. – Majd jövök! – azzal Georg kilépett az ajtón.

- Én asszem lefekszem. – indult el Mia az emeletre.

- Megyek… adok neked törölközőt. – indult utána a dobos.

- Tom. – biccentettem a fejemmel. Bólintott és otthagytuk a még mindig veszekedő Billt és Biancát.

Utam egyenesen a gitáros szobájába vezetett, és annyira megnyugtató volt oda belépni. Kék falak, kék sötétítő függöny, ami kivételesen el volt húzva, laminált parketta, az ablak alatt egy íróasztal székkel, és lámpával. A másik falnál szekrények, velük szemben a hatalmas franciaágy. Az ajtótól nem messze egy asztalka rajta fénykép, virág és gyertya, az asztal két oldalán pedig gitárok. Nem kellett megnéznem a fényképet, hogy tudjak, én vagyok rajta.

- Tom, én… - kezdtem bele, de itt el is akadtam. – Nos, nem minden helyzetben vagyok a szavak embere, és ez egy ilyen helyzet.

- Nem akarok olyan szavakat a szádba adni, amiket nem mondanál. – mosolygott és megsimogatta az arcom.

- Hiányzott az érintésed… - fogtam meg a kezét és az arcomnál tartottam.

- Annyira féltelek! – szorosan magához húzott. Kicsit féltem, hogy esetleg összeroppant vagy nem fogok levegőt kapni, de ezek a gondolatok hamar kiröppentek a fejemből és nem maradt utána semmi. Az elmém szinte teljesen kiürült. Már nem létezett Berlin, a fiúk háza, a gondok és a félelmek. Csak mi ketten léteztünk az egész világon…

Ajkai szomjasan tapadtak az enyéimre. Felemelő érzés volt újra egyé forrni vele. Nyelvünk vad táncot járt és nekem egy kellemes bizsergős érzés költözött a gyomromba amit legutoljára a tárgyalás előtt éreztem. A nyelvem néha hozzáért a szemfogai hegyéhez amitől kirázott a hideg, de persze jó értelemben. Eszembe jutott ahogy azok a hegyes, fehér agyarak a nyakamba mélyedtek. Attól az endorfin gazdag élménytől még akkor is megremegtem.

Tom lassan elhagyta az ajkaimat, majd a nyakamra tért át. Lehet másoknak rögtön az jutott volna eszükbe, hogy a véremre utazik. Ám én két nagyon fontos dolgot is tudtam. Először is azt, hogy a kis komisz mosolyú ajakpc-s eléggé izgalmi állapotban volt, másodszor pedig nem zavart volna a dolog. De a vérszívás aznap elmaradt. Bár egy helyen eléggé kiszívta a nyakamat de ennyi volt. A fekete pólómtól hamar megszabadított amitől nagyon zavarba jöttem.

- Nem kell zavarba jönnöd! – súgta a fülembe. – Hisz már meztelenül is láttalak.

Gyorsan végigpörgettem a fejemben, hogy mikor is láthatott meztelenül mikor leesett, hogy a támadás estéjén. Elmormogtam magamban egy szép kis káromkodást mire ő felnevetett.

- Gonosz! – mosolyodtam el mókásan, majd miután levettem róla a pólóját, amiben készségesen segített, és a zavaró melltartómtól is megszabadultunk, szorosan bújtam hozzá. – Melegség árad belőled…

- Biztos vagy benne? – nézett rám meglepetten.

- Egészen biztos! – bólintottam határozottan.

- Akkor hiszek nekem. – ölelt magához még szorosabban aztán megcsókolt.

A maradék ruha már szinte varázsütésre lekerült rólunk, és azt hiszem ezzel vetkőzési világrekordot állítottunk fel. Ahogy az ágyon fekve csókolóztunk és Tom ég felé törő férfias ékessége hozzám ért engem teljesen hatalmába kerített a vágy.

- „Szeretnék vétkezni veled, s aztán reggelig gyónnám bűneimet...” – suttogta kéjtől rekedtes hangon a fülembe.

- Nem tudtam, hogy ilyen költőien is tudsz fogalmazni. – leheltem lágy csókot ajkaira.

- És még mennyi minden mást is tudok. – túrt bele barna fürtjeimbe, s akkor, ott, a szobája félhomályos árnyékai közt, kéjtől és vágytól kínzott testünk végre eggyé vált.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy mivel már nem voltam szűz, ezért csak egy nagyon minimális kellemetlen érzést éreztem ami egy pillanatról a másikra el is múlt. Tom nagyon odaadó és óvatos volt velem, és ez hihetetlenül jól esett. Úgy vigyázott rám akár egy elillanó röpke kincsre. Ami csak az övé…

S mikor végül elhagytuk a lila köddel rendelkező mámoros világot, s egymás karjaiban feküdtünk a csöndes szobában, amit még pár másodperccel azelőtt betöltöttek a kéjes sóhajok és nyögések, valami ott motoszkált a fejem hátsó részében. Olyan volt mintha elfelejtettünk valamit, de akkor annyira boldog voltam, hogy teljesen kizártam azt a kis hangot a fejemben és csak a boldogságra koncentráltam.

- Szeretlek! – nyomott lágy puszit a homlokomra s még közelebb húzott magához.

- Én is szeretlek téged! – hajtottam fejem a mellkasára. – Tom, mióta először megcsókoltál, most vagyok a legboldogabb. – néztem fel rá.

- Ennek örülök. – simított végig a hajamon.

- Nem akarom, hogy elillanjon ez a pillanat. Palackba szeretném zárni, hogy mindig átélhessem.

- Akkor zárjuk le jól azt a palackot, hogy el ne illanjon. – válaszolta, s szenvedélyesen megcsókolt, ezzel lezárva azt a bizonyos palackot.

15. rész Feltámadás

15.rész

Feltámadás

Mia szemszöge

Mondják, hogy hazudni bűn, de olykor a cél szentesíti az eszközt és a hazugság íj módon, bűnből eszközzé válik. Nem esett jól, hogy hazudnom kellet mindenkinek, köztük Biancának, De érte megtettem. Lassú, kimért léptekkel kóvályogtam, a temet felé, hogy meglátogassam nagymamám nyughelyét. Rég voltam már ott és most jól esne beszélni valakivel pár dologról, még ha az illető nincs is köztünk. Fél úton járhattam mikor a parkban, az egyik bokor el kezdett rezegni. Megtorpantam, majd mikor megláttam egy kis mezei nyulat, fellélegeztem. Léptem 1-et, léptem 2-t, léptem 3-at… az 5-nél megálltam. Hogy kerül ide egy mezei nyúl?

Gustav szemszöge

Nem tetszett hogy hazudnom kellet a gyermekkori haveromnak, de érte megtettem. Furcsa hogy most annak segítek, aki ártott nekem. Még ha nem is pont ugyan az a személy. Boszorkányok mind ketten, de legbelül még is mások. Luna kétszínű, aljas, hazudozó volt. Egy igazi báránybőrbe bújtatott farkas. De Mia más. Gyerekes cserfes, virgonc – érthetitek két módon is – kedves lány, aki nem bír nemet mondani, ha a barátairól van szó. Tévedtem. Azt hittem minden boszorkány egyforma, de belátom, vannak, aki másokat helyeznek maguk elé, még ha ez némi kép önzés is - hogy ne legyen bűntudatuk azért, mert nemet mondtak – attól még ők is jók.

Egyedül vagyok a lakásunkon, és éppen rántottát készítek, mert már megint éhes vagyok. Egy kicsit elmerenghettem és odavágtam a kajámnak. Na ez szép volt Gustav. Ezt is megcsináltad. Lekapcsoltam a gázrózsa alatt és megint merengésre adtam a fejem. Kinyílt az ajtó, majd becsapódott. Nem mozdultam, ugyan úgy merengtem magam elé. Ez Georg lehet. Bejött a konyhába, mert a füstjelző eszeveszetten csipogott.

-         Ember észnél vagy? Ránk gyújtod a házat. – Rám nézett de én még mindig csak bámultam ki a fejemből. – Minden rendben? – Tette kezét a vállamra.

-         Persze csak elgondolkodtam.

-         A te kis elgondolkodásod majdnem házleégéshez vezetett.

-         Tudom és bocsánat.

-         Nem haragszom, csak legközelebb figyelj oda. Oké?

Mia szemszöge

A mező az erdő túloldalán van így ez a kis állatka, nem kerülhette volna ide, ha csak… farkas? Vámpír? Netán boszorkány? Mi lehet? A szívem a torkomban dobogott. Kezem remegni kezdett. Lépések. Lépteket hallottam egyre közelebb, közelebb és közelebb, majd megállt és újra elindult. A lábam gyökeret eresztett és nem engedett, a hasam görcsberándult és a léptek hangerejének növekedésével együtt. Majd valami megszólalt.

 - Csak nem megijesztettelek?

 - Jessica! Ezt soha többe ne tedd. Mit keresel erre? Azt hittem már rég messze jársz.

 - Akartam… de nem bírok. Bianca miért nem volt a temetésen?

 - Haragszik rád.

 - MI? Miért?

 - Mert szerinte, te csak magadra gondoltál és rá nem, hogy vele mi lesz. De végül este felé tegnap kiment a „sírod”-hoz. És az igazat megvallva egyet értek vele. Csak magadra gondoltál és minket meg sem kérdeztél. Tom olyan, mint a mosott szar a „halálod” óta, Bill meg azért mert Tom is. Georg nem győzi őket vigasztalni. Gustavról meg ne is beszéljünk. Minden nap olyan bűntudat van az arcán, hogy a szíve megszakad az embernek. Bianca… Bianca… nos őt a Phinias és Ferbet nézi meg a Kid vs. Cat-et. Tudod hogy, ha valami baja van akkor ezeket nézi. És a szüleid? Tudom hogy hozzáakarnak adni ahhoz a mamlaszhoz, de még is csak a szüleid.  Megint azt hitted te vagy a főhősnő és mentél a saját fejed után, és közben nézd mennyi lelket eltiportál. Jól meg gondolta te ez? – Dühös lettem. Így felsorolva ezeket belátom, hogy én is hülye voltam, hogy segítettem. Én ostoba. Hogy én ezért mit fogok kapni?

 - Nos én…

 - Igen?

 - Nem. Nem gondolkodtam. De te segítettél. Ugyan olyan bűnös vagy benne.

 - Tudom és már bánom, hogy segítettem.

 - Akkor miért tetted? Ha tudod, hogy ennyi embert fogok „eltiporni” akkor miért segítettél?

 - Mert a barátnőm vagy. És nem gondoltam volna, hogy ennyi mindenki érzését vágom oda. De nem mondom le nekik. Had egyen a bűntudat. Viszlát!

Hogy dühös vagyok e? Igen. Megbántam hogy segítettem? Igen. Visszamegyek, és bocsátatott, kérek? Nem. Megérdemli. Legközelebb gondoljon másra is nem csak magára. Nem róla szól az élet, hanem mindekről.

Már közel a temető. Átléptem a kaput és éreztem azt a rengeteg fájdalmat, amit az itt nyugvók haláluk pillanatában. Elértem nagymamám sírjához letettem elé azt a liliomot amit a kapu előtti virágárusnál vettem. Ez volt a kedvence. Egy könnycsepp gördült le arcomon, majd még egy és még egy, végül már zokogtam. Letérdeltem a sír elé és könnyeimmel öntöztem azt a kis liliomocskát. Ahová leesett egy könnycsepp a virágról ott nőtt egy ugyan olyan, majd még egy és ez így folytatódott, míg már nem tudott hova esni. Nem rég halt meg így még friss a gyász. Már éppen menni akartam amikor megláttam Tomot Jess „sírjánál”. Odamentem hozzá.

-         Szia!

-         Szia! – hangja tele volt fájdalommal, Összeszorult a szívem.

-         Minden rendben?

-         Már hogy lenne? – förmed rá oly mértékben, hogy még az a pár holló is felrepült az ágról, akik végkép nem tehettek a történtekről. – Hiszen Jessica meghalt. Nincs semmi sem rendben. Minden a fejetetejére állt mióta megismertünk titeket.

-         Ezzel azt akarod mondani, hogy a mi hibánk?

-         Ha ti nem… - hangja elcsuklott – hamarosan esni fog.

-         Mi? – felnéztem az éger - Én nem látok felhőket. – majd vissza Tormra akinek ebben a pillanatban elkezdett könny csordogálni barna szeméből – Á… most már látom a felhőket.

-         Jessicának voltak titkai előttem?

-         Egyről tudok.

-         És mi lenne az?

-         Pár éve… bent marat egy kicsit a suli könyvtárában, hogy készüljön a dolgozatra. Későn estig ott bújta a könyveket. Mikor elindult hazafele pár résszeg srác rászállt és…

-         És?

-         Am… megerőszakolták. Nem szeretett róla beszélni, mert elvileg a „haverjai” voltak. De ennek már tényleg jó páréve. És végtére ez nem a fiúk hibája volt, hanem annak a drogos fószernek a hibája, aki rávette őket a szer fogyasztására.

-         Értem. De ez már nem számít. Hiszen ő már nincs. – na most jött el bűntudatom legmélyebb pontja.

Elmondjam? Nem mondjam? Nem. Remélem Jess látod, mit tettél és hogy engem is milyen helyzetbe sodortál. A te hibád.

-         Én megyek. Nem jössz?

-         Nem menjél csak.

-         Rendben. Szia! - Hátat fordítottam Tomnak és elindultam hazafelé.

A szívem megszakadt, amikor hátat fordítottam Tomnak. Egyszerűen nem bírtam ott hagyni azzal a tudattal, hogy Jess halott. Fájt. De még is megtettem. Lássa Jess, hogy mit dobott el magától. Ismét a parkon keresztül megyek, mert arra rövidebb. A bokor megint rezeg.

 - Jess ha megint te vagy az, akkor menj el!

 - Én nem Jess vagyok.

 - Emet? – a szívem megint a torkomban dobogott.

 - Csak nem megijedtél?

Az árnyékból, rengeted farkas lépett elő. Mind vicsorgott és engem bámult. Már megint ez az érzés. 

14.rész - Bűntudat

Sziasztok!

Meloddy vagyok, voltam, leszek míg élek! x) És tartozom nektek egy NAGY BOCSÁNATKÉRÉSSEL!! Elég régóta nem volt rész, de most hoztam! Remélem még vagytok azért vagy ketten-hárman, akik itt vagytok (értelmetlen mondatok szakértője vagyok!!). Jó olvasást! ^^

Meloddy - Bianca szemszög

Sosem fogom elfelejteni azt a percet, azt az átkozott pillanatot, mikor az a lány, akivel jó formán együtt éltem az életem előttem feküdt. Holtan, vértócsában. Megölte magát. Bár ismerem a gondolkozását, mi szerint így kevesebb gondot okoz annak a férfinak, akit szeret, de abban a percben ez eszembe sem jutott. Akkor haragudtam rá. És ez most sem lesz másként.

Az ember elméjében ilyen esetekben kérdések fogalmazódanának meg, mint pl. "ha vámpír, akkor halála után miért nem porlad el?" vagy, hogy "nem egy ezüst karóval kéne ledöfnie magát?" - mert akkor nem kifejezetten láttam milyen karót döfött magába. Jessica teste összecsüklott és a földre hullott, mint az a virág, amit épp most tapostak el...

***

A temetés a tragédiára egy hétre történt. Hamvasztást terveztek, és történetesen (Mia elmondásai szerint) így is lett. Én kihagytam a temetést. Nem tartottam korrektnek, hogy ő hagyott itt engem, én pedig még el is menjek a temetésére sírni. Ez talán most szemétségnek hat, de nem az, hiszen dühös vagyok rá. Rohadtul dühös! Mérgemben pedig nem fogok ott lézengeni a temetésén ide-oda, céltalanul lődörögve. Ostobaság! És bár Jessica a legjobb barátnőm volt, de ezt sosem fogom megbocsájtani neki. Esküszöm ha valaha, valahol találkozok még vele, akkor olyan fülessel ajándékozom meg, hogy... de miket is beszélek? Az egyetlen személy, akire ebben a pillanatban haragudnom kéne, az nem Jess, hanem Tom, aki ezt tette vele. Jó! Megbeszélem magammal, hogy mától Tomra is haragszom. Sajátos felfogás! Akinek tetszik tetszik, ha nem akkor el lehet környezetemből navigálni!

Mély depresszióm teraszának peremén a TV nézésbe folytottam bánatom. Némiképp bűntudatom volt, hogy nem mentem el a szertartásra, de hamar lekűzdöttem, mert mindezt elnyomta az a kín-keserves düh, harag. Az iménti műsoron épp a Kid vs. Cat ment, amit már régóta imádok. És nem épp egy olyan történet menete van, ami eszembe juttatná Jessica... nos: történetét.

Éppen elmerengtem az űrmacskák és a harcias kedvű kiskölykök világába, amikor kicsapódott az ajtóm. Mia toppant be a pillanat hevében, és tekintélyesen vágta hozzám kézitáskáját.

- Hogy lehetsz ilyen szemét?!

- Mi van?

Érdeklődtem barátnőm idegroham állapota közepedte a célszemélytől, aki történetesen sírt.

- Neked is a barátnőd volt! Ez lett volna a legkevesebb.

- Mia, nézd... Jess világ életében önállóan gondolkozott! És még sosem okozott ekkora galibát a döntéseivel, mint most.

- Ezért nem jöttél el?

- Miért is nem mentem el?! Lássuk csak: NEM! Nem ezért. Hanem azért, mert ideges lettem rá.

- Ideges?

- Igen. Tudod... a hülye fejével nem gondolt bele abba, hogy esetleg mennyi mindenkinek hiányozna! Ha a szűk családi körének nem is, de nekünk, a barátainak, és Tomnak, a szerelmének jócskán.

- Talán megértelek. De attól eljöhettél volna!

Megforgattam szemeimet, és mivel nem akartam tovább folytatni ezt az értelmetlen eszmecserét (amúgy sem vagyok olyan lelki állapotban), így az előbb hozzám vágott táskáját visszaszolgáltattam a jogos tulajdonosának.

- Aú!

Nyögdécselt, majd mérges tekintettel viharzott ki a szobámból, becsapva maga után az ajtót. Mintha a sors akarna büntetni! Most vajon a világ is megharagszik rám?

Csatornát váltottam, minek után megcsörrent a telefonom... a kijelzőn édesanyám nevét véltem felismerni.

- Szia anya! ... A telefon töltőm?... Persze, akkor elszaladok vele! ... micsoda? Hogy lehetsz ilyen kis felelőtlen? Máris viszem!...

Le is tettem, és fény derült az igazságra, mi szerint a jó drága anyukám megérkezett a munkahelyén, ami történetesen a kórház telefon központosát, és portását jelentette. Igen, édesanya biztonsági őr! A sok gyerek mellé kellett ez a viszonylag megbízható állás, de csak azt érte el, hogy a munka helyén az összes hímegyed beleszeressen!

Felálltam, felmartam a töltőmet, bedobtam egy kistáskába, és miután felkaptam a fehér tavaszi dzsekimet el is indultam a kijárati ajtó felé. Megfordult a fejemben, hogy Miát is megfelelő tájékoztatással lássam el, de szerintem most egy ideig nem kifejezetten zargatja a gondolat, hogy én mikor hova megyek. Így csak elmentem szó nélkül.

Pont elcsíptem egy helyi járatot, amivel pont a kórház elé érkeztem. Leszálásommal megegyező pillanatban fedeztem fel azt a kalapos alakot, aki mellettem aludt a buszon. A kalapját nagyon az arcába húzta, így nem tudhattam ki lehet, de arról meggyőződhettem, hogy engem követ, mert velem együtt szált fel, és mellém ült le, aztán, mikor feltűnt neki, hogy leszálok, ő maga is leszált. Alkalmam sem volt kisilabizálni ki lehet az illető, de valamit akar tőlem! Nem érzek semmi pozitívat a szándékában. De zavartatás nélkül tértem be a kórház főbejáratán - ahová ismét csak követett - és mikor észre vette, hogy a telefon központ felé szaporázom lépteimet (ahová, megjegyezném, idegeneknek bemenni tilos!!) tovább ment a férfi mozsdó irányába. Az ajtóban állva lestem bágyadtan utána. De aztán nem törődtem túl sokat a kérdéssel, hogy mi a jót akar tőlem, mert engem már majdnem kinyírtak a farkasok, egy vámpír - énekes hapsival rohangáltam más vámpírok elől, és egy boszorkánnyal, valamint megint csak egy vámpírral éltem egy fedél alatt. Ezek után nem fog egy ismeretlen (feltehetőleg ember) férfi, aki engem követ - beszarasztani!

- Jaj, Bia!! A töltő.

- Tessék anya.

Adtam neki két puszit. A délutánom hátra lévő részében mindenről beszámoltam neki! Persze a túlvilági misztikumos részleteket jól átcserélve valami hihetőbbre... látszólag megértette bánatomat.

- És most akkor Mia haragszik rád?

- Igen.

- Helyes!

Tévedtem! Mégsem ért meg... vagy csak nem lát benne értelmet?

- És pedig miért?

- Jessica a barátnőd volt, mégha a pasijának az öccsével össze is kapott, meg többször is majdnem kirúgatta a hapsit a munkahelyéről, és aztán kiugrott a vonat elé, mert úgy gondolta, hogyha ő nem lenne, akkor a Timo...

Hát igen. Egy KICSIT átalakítottam a történetet, és azt mondtam, ami először az eszembe jutott. Viszont a Timos rész nem állt közel a szívemhez...

- Tom!

- Az! Jobb életet is élne. Tehát ha a barátnőd akkor jóban-rosszban mellette kéne lenned! És el kellett volna menned a szertartásra.

- El, de már mindegy.

Anya nyakon vágott. Egy gyengébbet!

- Ou!! Hé! Ezt most... na jó, megérdemeltem!

- Meg ám! Most pedig húzd a segged a temetőbe! Majd ha itthon leszek én is kinézek, és te akkor is velem jösz.

- Menjek ki, mi?

Érdeklődtem tőle tarkómat simogatva.

- Pontosan!

- Remek. Már itt sem vagyok! Majd behozod a töltőt, ha jónak látod. Na én leléptem!

Közöltem vele, majd kitértem a bódéból. A kalapos embernek se híre, se hamva!

A kórház mögötti területen közelebb van a buszmegálló, ígyhát azt választottam. Bár a nyugodt vételű sétát némiképp akadályozta a kissé elburjánzott növényzet - ami megint csak arra vall, hogy azokat a területeket, amiket az emberek többnyire nem látnak, csak ha nem pontosan arra mennek - ezekre nem fordítanak akkora figyelmet, mint a látható részlegekre. Én pedig mindig erre járok, szóval nem lenne ellenemre, ha a növényzetet itt is látná fűnyíró!

De nem egyedül vagyok olyan ember, aki erre jár, így egy kisebb ösvényt már kijártak az erre haladó emberek. Szóval akkora nehézséget még sem okozott itt átjutni! De az mégiscsak akadály-tényező ként szolgált, hogy úgy éreztem valaki követ. A kalapos ember? - és alig gondoltam ki egy ismerős alak ugrott be közvetlen elém, amire olyat ugrottam féltemben, hogy még a benti mozgásérzékelő-lámpa is felvillant. A félhomályban pedig kirajzolódott Bill arca.

- Bianca!

- Jesszus Mária! Hát neked hobbiddá vált, hogy örökké utánnam koslass, mint egy kiskutya? Kereshetnél más rajongót is! Hidd el, mind a tíz ujjadra akadna egy-egy millió nőstény...

- Bianca... nem erről van szó! Valakivel muszály beszélnem!

- És pont kizárólag velem? Mióta követsz?

- Amióta elindultál.

- Te voltál a kalapos ürge?

- Kala... látsz valahol nálam kalapot?!

- Bocs. Akkor nem.

- Milyen kalapos ürge?

- Egy ürge a csúnyábbik nemből! Lehet csak egy pedofil, aki kb. 15 évesnek nézett engem. Nincs vele egyedül!

- Jaj, tök mindegy... másról van szó!

- Éspedig?

- Bianca, Jess izé...

- Most ha azzal jösz, hogy Jessica temiattad halt meg, akkor felszaladok a kórház tetejére, és leugrok.

- Szép... de pedig így van!

- ÍGY VAAAN??! Nem, nem így van. Jess Tom miatt halt meg.

- Nem igaz!

- De! Hallgass már meg te Zordon-imitátor!

- Zordon?

- Igen! Ha nem tűnt volna fel olyan a sörényed, mint az Oroszlánkirály-béli főgonosznak.

- Jobban te sem tudsz bókolni... miről hallgassalak meg?

- Kezdjük azzal, hogy Jess nem miattad halt meg, hanem Tom miatt.

- Ezen már túl estünk.

- Légyszives egy percre legyél már képes befogni!

Jelképesen szájára csapta tenyerét, és kíváncsi szemekkel pislogott felém. Végre kifejthettem...

- Szóval... Jess azért ölte meg magát, hogy ne okozzon több fejfájást Tomnak!

- De Tomnak eddig se... !!

Most én érvényesültem: saját kezemmel fogtam be a száját.

- Röviden: Jessyt saját hülyesége vitte a halálba! Nem kell ezen bánkódnotok.

- És te miért vagy ilyen?

- Ilyen milyen?

- Ilyen gonosz. A temetésen sem láttalak, most meg őt sértegetet! Kegyetlen vagy...

- KEGYETLEN?! Na takarodj előlem!!!

Mutattam az ellenkező irányba, mint amerre én akartam volna menni. De Bill megfogta irány-táblának használt kezem és közelebb rántott magához, majd még feljebb emelte a hangját.

- Most is azt csinálod! Neked miért esik jól elrejtened az érzelmeidet?! Semmi értelme!

Elrejteni az érzelmeimet? Most, hogy így mondja ez eddig eszembe sem jutott. Hogy én elrejtem az érzelmeimet! Akkor talán ezért folytogat a sírás? De mégsem könnyezek.

- Semmi értelme? Ha erre akarsz kilyukadni közlöm veled, hogy azért rejtem el az érzelmeimet... mert... ez csak óvatosság!

- Óvatosság? Magyarázd meg!

- Nos: így senki sem bánthat, mindenki szemében erősebbnek tűnhetek. Meg ilyenek!

- És mi hasznod ebből?

- Hm? Most mondta... !!

És most ő fogta be az én számat még szabadon lévő kezével. Csak dadogtam volna! Jól tette.

- Figyelj, Bia... én már sokkal többmindent átéltem, mint te! Sokkal jobban kiismertem az emberi kegyetlenséget. Ha valaki bántani akar, akkor úgyis megtalálja a gyengédet! A vámpírokkal sincs ez másként.

- Neked mi a gyengéd?

- Fogalmam sincs ebben a pillanatban! De biztosra veszem, hogy van, és jó sok. Több, mint pl. Tomnak! Neki egy volt. De már az is csak múltidő!

- Jessica?

- Igen. Ilyen ez a popszakma... értsd szó szerint!

- Haha. Csak nevetni ne felejtsek el a következő ilyen poénodnál!

Nem tudom meddig beszélgettem még ott Billel erről a sok értelmetlen össze-visszáról. De az már szent, hogy nem két percig! S miközben mi ott váltottuk ezt a nem épp értelmetlen eszmecserét előtört megint a bűntudatom, és már másra sem vágytam, csak, hogy elmenjek a temetőbe... Jessicához!

- Bill, Jessica urnája merre van?

Tettem fel a kérdést, és miután még ezt elmesélte, már nem tartottam szükségletet a társaságára. De a maga akaratos módján csak elkísért a temetőig! A temető kapuja előtt viszont szembe fordultam vele, és tekintetét megtalálva közöltem vele további akaratom.

- Innen jobb szeretnék egyedül menni! Köszönöm, Bill.

- Megvárjalak?

- Nem öt percet fogok bent tölteni.

- Nem baj, itt várok rád.

- Menj addig nyugodtan haza! Úgyis elég gyors vagy hozzá.

- Nem. Itt maradok!

- Jól van... ahogy akarod!

- Végre.

Megint megfogta a kezem, és ismét közelebb húzott magához. Nem tudtam mi célból, de hamar választ kaptam fejemben megvillanó kérdésemre: Bill homlokon csókolt, és magához ölelt. Akkor csak pislogni tudtam, de nem mondom, hogy nem esett jól! Még egy mosollyal is megajándékoztam. Aztán mély sóhajtás, és átléptem a temető kapujának küszöbét.

A régi-és új sírok közt tartottam a célpontom felé. Amikor megtaláltam Jess urnáját rászántam magam arra, hogy leguggoljak, így pont szemmagasságba kerülve vele. Eddigi életünk során mindig is magasabb volt tőlem! Fura most "egy szinten" lenni vele.

Belekezdtem előre kitalált szónoklásomba...

- Jessica! Jess... ne haragudj! Az igazat megvallva a helyedben én is ideges lettem volna, ha nem jöttél volna el a temetésemre. És ezért nem jöttem én sem! Így akartalak talán büntetni, vagy nem is tudom... de aztán ráébresztettek többen is, hogy nem helyes! Mia nem szól hozzám, anyám tarkón vágott, Bill meg leugatta a fejem. Változatos, mi? De most fő, hogy megbántam, és a bűntudattól vezérelve eljöttem ide. Úgy szégyellem magam! Imádtalak Jess. Te és Mia voltatok - sőtt! Még vagytok is... a legjobb barátnőim! Akkora barom voltam. Ne haragudj!

Elmorzsoltam egy imént keletkezett könycseppet szemem sarkában, de mikor ezt letöröltem a másik oldalon végig gördült egy az arcomon. Talán a bűntudattól, talán a bánattól, sőtt talán mindkettőtől. Nem éreztem semmit akkor! Csak a nagy űrt. Mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. De, hogy hagyjuk ezt a nyálas, romantikus formaságot, így inkább koncentráljunk a következő látogatóra! Bill? Helyette Tom!

- Nocsak-nocsak. Te? Itt? Nem képzelődöm?

- Hagyjál Tom, tudom, hogy mit gondolsz.

- Semmit azon kívül, hogy mekkora szemét vagy.

- Mi?!

- A temetésre nem toltad le a segged, de van pofád egyedül idejönni, lelkizni. Gratulálok!

Tom szavaival a lelkembe taposott, többször is. De tőle szinte már megszokott tény a folytonos negativitás. Főlleg ilyen Jessicás-ügyekben! Ezért tehát nem fordítottam több figyelmet nekem szánt dialógusára. És lehet nem akartam ebben partner ként szolgálni, de azért a szavak maguktól jöttek!

- Neked ehhez semmi közöd.

- Tudom miért csináltad. Bill elmondta!

- Találkoztál vele?

- Igen, még most is a temető előtt vár rád. Nem tudom megérdemled e!

- Most azért vagy mérges rám, mert nem jöttem el a szertartásra?

- Bálványozom ezt a szőke logikát.

- Tehát igen... és ne gyere a hajszínemmel, mert a szádba lépek! Most itt vagyok. Ez a lényeg!

- Ja, de amikor kellett volna nem voltál ott.

- Leszálnánk a témáról?!

- Na persze...

Tom háttal állt a sírköveknek, én pedig az urnáknak. Így a dühöngő gitáros mögött tornyosuló sírkő takarásában rejtőzködő Billt is észrevettem. Aki csak állt, és bizonyára azt várta, mikor ugrik nekem Tom! Kedves tőle, de az ilyen ügyek megoldásában jeles vagyok.

- Nem konkréttan rám vagy dühös, Tom. Hanem inkább magadra! Mert azt hiszed miattad halt meg.

- Nem hiszem, mert ez így van.

- Jó! Akkor megbeszéltük. De attól, ha most engem itt helyben kinyírsz is, szerinted vissza fog jönni Jess?

- Miért akarnálak kinyírni? Még a végén én is veled halnék!

Válla fölött Bill felé nézett, majd tekintetét visszairányította rám. Jobbnak láttam, ha mosolygok, így ezt is tettem! Odaléptem Tom elé, majd olyan közel araszoltam hozzá, ahogy csak lehet. És vállára helyeztem jobb kezem.

- Tudom, hogy az téged a legkevésbé sem zavart, hogy én nem mentem el Jess szertartására... de el kell mondjam, vagyis inkább rá kell ébresszelek arra, hogy neked egyedül az a bajod, hogy nem tudsz nélküle megmaradni! Úgy akarsz majd belefeledkezni mindebbe, hogyha annyi embernek és vámpírnak árthatsz amennyinek csak tudsz. Azt hiszed így megnyugszik a lelkiismereted! De előre leszögezném: rosszul hiszed! Tom, ezzel már együtt kell élned. Vagy mit csinálnod... mert máshogy sem lesz jobb!

- Bianca...

Nem vártam meg, hogy nevem kimondása után milyen kifejezésekkel akar nekem támadni, vagy csak szimplán kommunikációt létrehozni. Így inkább odasétáltam a kijárathoz megint. Billt is hátrahagyva! A küszöbnél viszont visszatekintettem, és már csak annyit láttam, hogy Bill és Tom megölelik egymást, majd a fekete sörényes, akinek a haja önálló életet él elindult felém.

***

A házunk előtt álltam, a kapuban. Ő pedig velem szemben. Tudtam mit kell mondanom.

- Bill, vigyázz Tomra! Előre is félek, hogy mennyi hülyeséget fog most csinálni. Nem hagyhatod neki! Senkinek sincs most akkora szüksége rád, mint neki. Ha rám hallgatsz most egy ideig még a koncerteket is elhalasztod. Hivatkozz arra, hogy ki vagytok merülve, kell a pihenés!

- Azt hiszed én ezzel nem vagyok tisztában? De Tom nem fog rám hallgatni!

- Hidd el fog.

- Miért tenné? Elvégre miattam...

- Nem! Ki ne mondd!

- Oké, bocsi...

- Szóval. Néha már egy hozzánk közelálló személy puszta jelenléte is sokat tesz! Képes vagy rá, tudom.

- Ó, Bia... higyek neked?

- Jobban teszed!

- Megbeszéltük.

- Remek. Én pedig... megyek, és kibékülök Miával! A naiv kis lelke úgyis megbékél velem. Ismerem. Jess sem akarná amúgy, hogy rosszban legyünk miatta!

- Ez is jogos. Ma annyi minden történt, Bia!

- Hát hidd el: ez csak valami kezdete. Valami nem is tudom mi kezdete...

- Én sem akarom megtudni! De igazad van megint. Arra is kell koncentrálni, hogy a színfalak mögött mi rejtőzködik.

- Pontosan!

- Remélem ezalatt végig magam mellett tudhatlak...

Küldött felém egy szikrázó vámpír-mosolyt, amire el is pirultam. Nem hittem volna, hogy pont ő fog engem zavarba hozni! És valamiért már nem is volt kedvem bemenni a házba. Csak vele akartam lenni! Csak, és kizárólag vele! De persze ez most nem történhetett meg, mert rám még vár a "Mia probléma". Így elválásunk pillanatában csak a nyakába ugrottam, és jó erősen magamhoz szorítottam. Éreztem, ahogy hajamat simogatta, és körmeivel fésülgeti. Éreztem, ahogy erősen magához szorított, és éreztem, hogy ő sem akar most elengedni. Bizonyára ezekben a nem épp békés időszakokban neki is szüksége van egy másik eszme közelségére! Másra most nem igen tudok gondolni. A gondolkozás amúgy sem megy akkor, ha az ember épp csókolózik.

13. rész - Nélkülünk könnyebb lenne, avagy hajnal

Jessica – Angel

***

„Mikor még kisgyerek voltam megnéztem a Drakula halott de élvezi-t. Akkor nagyon féltem tőle. De most már akár én is lehetnék egy ilyen rémfilm főszereplője.”

***

Mosolyogva, bár kissé fáradtan léptem be a lakásunk ajtaján. Ledobtam magamról a szandálomat és halkan elindultam a szobám felé.

- Te? – húzta fel a szemöldökét Bill mikor meglátott.

- Hozd még rám a szívbajt. – forgattam a szemeimet. – Egyébként moziban voltam.

- Oda nem este szoktak menni az emberek? – húzta fel a szemöldökét.

- Képzeld, napközben is vetítenek filmeket.

- És nem a szerelmesek mennek moziba?

- De igen, este. Ha napközben megy, valaki moziba az a haverjaival lóg. Vágod Bill?

- És annyira jó barátod ez a valaki, hogy miatta felvetted a lapis lazuli gyűrűdet?

- Bajod van Bill? Ha igen mond meg nyíltan. – néztem rá keményen.

- Igen, bajom van. – igazi vámpírtekintettel bámult rám. – Ha ennyit flörtölgetsz meg randizgatsz Klaussal akkor minek hülyíted a bátyámat?

- Én nem hülyítek senkit. – csattantam fel.

- Akkor ne találkozz vele. Nem bírom, ha emberek közelében vagy. Veszélyt jelentenek ránk.

- Furcsa. – fontam össze a karjaimat. – Mikor még ember voltam, nem volt velem semmi bajod.

- Akkor sem repestem az ötletért. De hát végül is elküldött. Aztán történt az-az incidens.

- Milyen kedves, hogy a halálomat incidensnek nevezed. – mosolyogtam rá.

- Nem mintha te jobban élvezted volna.

- Hát nem, köszönöm kérdésedet.

- Akkor? – húzta fel a szemöldökét.

- Mi akkor? – néztem rá értetlenül.

- Lapítani fogsz?

- Mi vagyok én, egy kutya? – fortyantam fel.

- Akkor ezt nemnek vehetem?

- Hát, ja. – és akkor máris a falnak vágva éreztem magam.

Bill kurva vékony, rohadt hosszú ujjai szorosan a nyakam köré fonódtak így meggátolva, hogy elegendő oxigén jusson a tüdőmbe. Akkor még nem igazán érintett meg a dolog, de tudtam, hogy hamarosan súlyosan befolyásolni fog.

- Mit akarsz, mit tegyek? – sziszegtem.

- Talán nem voltam elég világos? – a szeme a vörös és a barna árnyalataiban játszott, amitől megborzongtam, de nem mutattam ki.

- Szerintem azt akarod, hogy Tommal szétmenjünk.

- Okos lány. – mosolyodott el gúnyosan és levette a kezét a nyakamról. – Szóval, mikor indulsz?

- Tessék? – döbbentem le.

- Jól hallottad! Tűnj el innen!

- Hát azt lesheted Bill! – fortyantam fel. Egy lépéssel közelebb léptem és nekivágtam a falnak. A pupillái hatalmasra kerekedtek és egy apró piros pont jelent meg a szája szélén.

Vér…

Igazság szerint fogalmam se volt róla, hogy milyen erő lapult bennem. Az első igazi „erőpróbám” az volt mikor megtámadtak minket a farkasok. De akkor azt hittem az adrenalin dolgozott bennem. Ráadásul a dolgok összefolytak.

- Bill… én… - valami értelmeset próbáltam kinyögni, természetesen fölöslegesen.

Esélyt sem adott arra, hogy magyarázkodjak, bár az ilyen helyzetekben ez felesleges.

Villámgyorsasággal előttem termet és a falhoz vágta a fejem. A testem elernyedt és minden kezdett elhomályosulni. Az utolsó kép az, hogy Tom felém szalad, majd filmszakadás…

Mikor felébredtem Amélia ült mellettem. Rávigyorogtam és felültem, bár iszonyatosan szédültem és lüktetett a fejem.

- Mennyi baj van velem. Igaz? – az arca komor volt, amitől az én arcomról is lefagyott a vigyor. – Most meg mit csináltam?

- Tom és Bill. Párbajozni fognak.

- Úgy kell nekik, ha ilyen hülyék. – ami az ikrekkel volt kapcsolatos soha nem vettem igazán komolyan, de akkor valahogy nagyon rossz előérzetem támadt.

- Ezt nem érted. – vetette oldalra a pillantását.

- Hát nem. – simogattam meg a fejem.

- Tudod, hogy harcolnak a vámpírok. – kezdte magyarázni.

- Hát félig meddig. Én még csak egyszer harcoltam és az is igazából védelmezés volt.

- Egy párbaj egyáltalán nem olyan. Ezt ezüstkaróval vívják.

Megfagyott bennem a vér. S ha eddig azt gondoltam forog velem a világ ez még rátett egy lapáttal. Ijesztő képek kezdtek el cikázni a szemem előtt. Vámpírok párbajairól. Aztán rájöttem, hogy ezt nem is én látom.

Amélia elméjében voltam. Az ő emlékeit láttam. És éreztem, amit ő érzett… Harag, gyűlölet, szeretet és félelem…

Nem voltam benne biztos, de mintha az egyik férfit már láttam volna. Az emlék nagyon homályos volt, mégis kristály tiszta. Mintha az egyik férfit láttam volna már. Csak nem jutott eszembe, hogy hol. Ekkor, valami kilökött Amélia fejéből.

- Miért csinálják ezt? – tettem fel a kérdést magam elé bámulva, holott tudtam rá a választ. Amélia nem szólt semmit. – Miért? – néztem rá könnyes szemekkel miközben kétségbeesetten kiabáltam. – Miért teszik ezt? Semmi nem ér annyit, hogy ez így legyen. Amélia! Amélia kérlek… - a hangom kezdett elcsuklani. – Hol… hol vannak?

- A tisztáson.

- Az hol van? – keltem ki az ágyból. Vagyis próbáltam, mert még mindig szédültem.

- Nem mehetsz oda! – fogta meg a kezem Amélia mikor megszédültem. – Ilyen állapotban egyedül nem!

- Akkor vigyél el! – néztem rá határozottan és merev arccal, holott legbelül a harag magam iránt, már lassan felemésztett.

- De Jessica… - kezdett akadékoskodni.

- Ha kell, keresek valakit, aki tudja. Bárki is legyen az. – Amélia tudtam mire akarok kilyukadni. Ha ő nem segít képes lettem volna egy vérfarkast keresni.

- Gyere! – átkarolta a derekamat és segített lemenni az autójához.

Nem tudom mennyi ideig mentünk. De nekem egy örökkévalóságig tartott. Miközben végig a telefonom kijelzőjét néztem, amin Tom képe volt. És lassan elaludtam…

- Jessica. – Amélia óvatosan rázogatott.

- Megjöttünk? – nyitottam ki a pilláimat.

- Igen, de még nincsenek itt.

- Mindent köszönöm. – öleltem meg mikor kiszálltam az autóból.

- Mire készülsz Jess? – a hangja rémült volt.

- Arra, aminek már rég be kellett volna következnie. – mosolyogtam életvidáman.

- Ne. Azt nem teheted! – gyönyörű arcát eltorzította a fájdalom.

- Mindenkinek így lesz a legjobb.

- De…

- Kérlek, mond meg Biancának és Miának, hogy sose felejtsenek el. Ők voltak az igazi családom.

- Rendben. – bólintott. Ennyi idő alatt kiismert annyira, hogy ne próbáljon meg észérvekkel hatni rám.

- Nagyon köszönöm! – még egyszer megöleltem.

- Vigyázz magadra! – bár ez elég értelmetlen mondat lett volna másoknak, én tudtam mire gondol.

- Rendben.

Amélia beszállt az autójába, majd egy utolsó szomorú pillantás után elhajtott.

Egyedül maradtam egy kicsit. Bár nem tudtam, hogy az ikrek mikor is fognak odaérni. De addig is legalább végigpörgethettem magamban az elmúlt kicsit több mint 20 évet.

Az első kb. 5 évemről semmilyen emlékem nem maradt. Csak azt tudom, hogy meghalt az apai ágú nagymamám és nagyapám. Az első igazi emlékem elsős koromról volt mikor egy fiú meghúzta a hajam, mire én arcon vágtam. Erre a tanár behívatta a szüleimet és egy hét szobafogságot kaptam. De igazság szerint, ha belegondolok az életem addigi részéről szinte csak rossz emlékeim voltak, szóval megpróbáltam a jókat összeszedni. Hála égnek abból is volt pár. Mint mikor kiengedtük az osztály hörcsögét és egy hétig nem találtuk meg. Vagy mikor az egyik osztálytársnőm azt mondta ő egy királylány én meg erre azt feleltem akkor én vagyok a fő gonosz lánya és jól el fogom náspángolni. 3 napig nem jött utána iskolába, mert félt attól, hogy „elveszem a hercegét és a trónját”. Ezek voltak talán az alsós korom legmeghatározóbb pillanatai.

Aztán mikor 5-ödikesek lettünk én beálltam az idősebbekhez és rocker lettem. Hát azt nem felejtettem el. Mikor a folyosón mindenki félreállt, hogy a bandával elférjünk, mindenki előre engedett, és irigykedve néztek rám. Abban a kis csoportban igazság szerint csak 7. és 8.-osok voltak, akik ténylegesen egy rock bandát alkottak. Engem azért fogadtak be, mert meghallották mikor egy tanár veszekedett rám mondván: „Ilyen szakadt, agyonmosott, festékkel leöntött pólóban nem járhatsz iskolába!” mire én azt feleltem: „Akkor tessék megmondani a 8.-os lányoknak, hogy ne mutogassák a seggüket meg a mellüket.” Hát azért fogadtak be. Két éven keresztül segítettek, aztán mikor én kerültem hetedikbe, már az egész csoport elballagott és nem találtam másokat, akik ugyanúgy érdeklődtek volna az iránt a zenei irányzat iránt. Másrészt pedig már én se rajongtam azokért az együttesekért. Így hetedikes koromban emos lettem.

Na ha addig nagy port kavartam, akkor ezt hurrikánnak nevezhetnénk. Valamiért elkezdtek tőlem félni és páran úgy tartották maga az ördög vagyok. Bár ez lehetett a leghülyébb következtetés. Így telt el a 7. és a 8. évem az általánosban. Végül is gimnazista lettem.

Akkor vetettem le magamról az „emo-s csaj” elnevezést és lettem egy rettentő belevalós csaj. Bárki, aki be, mert szólni nem épp szépen végezte. Ezzel az is együtt járt, hogy néha rajtam is kék-zöld foltok éktelenkedtek. Ráadásul nem egyszer kerültem a kicsapás közelébe. De így összevetve mégis az volt a legdurvább, hogy elloptam a nővérem személyiét, aki akkor volt 19 és vettem egy üveg vodkát, amit 3-an ittuk meg, a két legjobb haverommal. Utána egy darabig nem tudtunk ránézni az alkoholra. De a legdurvább húzásom mégis az volt mikor felrobbantottam egy petárdát az osztályban. De soha nem derült ki, hogy én voltam. Végül nagy nehezen elértem a 10-be. Mondjuk nem is a jegyeimmel voltak bajok, mert simán hoztam a 4-es átlagot.

Másodikosként az embernek azért kicsit benő a feje lágya. Ez velem is így volt. Hiszen nem ütöttem meg minden embert, aki akár csak csúnyábban nézett rám. De már nem is kellett. Egy év alatt elterjedt a hírem.

De hát mivel nem voltam tökéletes és nem akartam, hogy a szüleim és a tanáraim elbízzák magukat ezért rengetegszer lógtam, kiszöktem a suliból és cigiztem. Bár ez utóbbi soha nem derült ki.

Ha így visszagondolok az utcsó két gimis évem nem volt valami nagy szám. Tanultam és partiztam, de korántsem olyan vadul, mint a gimi első két évében.

Hát nagyjából ennyi. – gondoltam. – Húsz év legszebb élményi. Pár percbe sűrítve.

A gondolatmenetemet csak az zavarta meg, hogy két autó érkezett. Legalább is, ha jól láttam. Mivel sötét volt és a látásomat néhány könnycsepp homályosította el.

Amilyen gyorsan csak tudtam elbújtam pár bokor mögött és vártam. Szerencsémre nem kellett sokat. Két alak közeledett. Az egyik a tisztás jobb, a másik a bal oldala felé. Bár nem voltak egymástól igazán távol. Mikor megálltak, szembefordultak egymással. Akkor már ki tudtam venni az arcukat. Tom állt hozzám közelebb, Bill pedig kb. 5 méterrel arrébb.

- Biztos ezt akarod? – kérdezte Bill nyugodtan.

- Nem. – válaszolt ridegen Tom. – De nincs választásom.

Láttam, ahogy megfeszülnek az izmaik. Fagyos csend volt köztük. Kissé előre hajoltak, és akkor…

Kivágódtam a bokorból. Harcállásban meredtem rájuk, bár rohadtul szédültem és kétséges volt, hogy meg tudom tartani az egyensúlyom.

- Jess… - lehelte Tom.

- Elég. – kiáltottam és a könnyeim előtörtek. – Normálisak vagytok vagy mi a szar? Testvérek vagytok Ikrek! Miért nem vagytok képesek ezt felfogni? Hülye barmok! Idióták vagytok! Vagy rosszabb. Sokkal rosszabb. Ezt a nagy hajcihőt csináljátok egy hülye kis picsa miatt, aki mindig bajba kerül. És mindent elront… - elcsuklott a hangom.

- Jessica… - próbált közelebb jönni Bill.

- Maradj! – néztem a szemébe vörös tekintettel mire hátrahőkölt. – Miattam van minden. Tudom. De ennek most vége. – előhúztam az ezüstkarómat.

- Jess! – vetette rám magát Tom. Egyikünk se ejtette el a karót, és vigyáznunk kellett nehogy megsebesítsük a másikat. – Normális vagy?

- És te? – vágtam vissza. Már nem sírtam, de a könnyek égették a szememet.

- Ha te itt vagy? – akkor már szinte suttogott.

- Nem kellene most ebben a helyzetben lennünk.

- Nem is kell. – rázta meg a fejét.

- De ez fájni fog. – figyelmeztettem.

- Bírom a fájdalmat. – egy halvány mosoly villant meg tökéletes arcán.

- És biztos nehéz lesz.

- Ketten mindennel megbirkózunk.

- A szerelem elmúlhat.

- Az enyém nem tud. – akár egy hős szerelmes.

- Akkor kezdjük el. – fújtam ki a levegőt.

- Rendben. – feltápászkodtunk.

Álltunk ott egymással szemben. Csak néztük a másik tekintetét és tudtuk mit gondol a másik. Legalább is én biztosra tudtam…

A nap első sugarai lassacskán megvilágították a tisztást. A mellette lévő tó tükre fényesen csillogott, mintha csak apró ékkövek lettek volna.

Egy autó hangjára lettem figyelmes. Mikor oldalra fordultam, Bianca halálsápadt arcát láttam. És persze Améliáét. Egy apró mosolyt küldtem feléjük, majd ismét Tomhoz fordultam.

- Annyi mindent szeretnék neked mondani, de nem is tudom, hol kezdjem. Talán azzal, hogy szeretlek? Vagy, hogy a veled töltött napok voltak a legboldogabbak életemben? Vagy, hogy az alatt a rövid idő alatt, amióta megismertelek, arra jutottam, hogy nekünk együtt kell maradnunk? Tudom, hogy mostantól ezerszer újra át fogod élni az együtt töltött napokat. Hallani fogod a nevetésem, látni fogod az arcomat, és érezni fogod, ahogy megölellek. Mindez hiányozni fog. Tudom. Mert én is így érzek majd.

Tom kissé értetlen arcod vágott, ahogy kimondtam a szavakat. Majd elsápadt mikor a karóval a mellkasomban a földre rogytam.