7. rész – Világok harca, avagy A vér összeköt

7. rész – Világok harca, avagy A vér összeköt

Angel – Jessica szemszög

Sietve vágtam át a hosszú folyosón Tom szobája felé. Az idegességtől remegtem és a levegőt is nehezebben vettem. Meg kellett tudnom az igazat.

- Tom! – löktem ki az ajtót. Törölközőben állt a szoba közepén.

- Mit akarsz? – hűvös volt. Ezt már megszokhattam volna.

- Mégis mi történik itt? – a hangom ismeretlenül csengett.

- Mire gondolsz? – lassan közelebb jött és kulcsra zárta az ajtót.

- Vérfarkas támadások szinte minden egyes nap. Ez nem stimmel. Mintha azt mondat volna, hogy elég ritkán fordulnak elő. – a közelségétől megfeszült a testem.

- Kérdezd meg Ameliát. – azzal a fürdőjébe ment.

- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod. – leültem az ágyára és vártam.

- Emlékek. Boldog arcok, önfeledt mosolyok és… és szeretet. Olyas fajta, amit az ember csak ritkán tapasztal. Én ezt mind átéltem. És mégis. Most itt ülök annak a vámpírnak a szobájában, akinek az életemet köszönhetem. De… nem tudok rá vámpírként tekinteni. – A testem megrándult. – A vére az én ereimben csörgedezik. Az édes vére, ami életben tart. – Akkor lépett ki a fürdőből.

- Te még itt vagy? – meglepettnek látszott.

- Teljes életnagyságban. – álltam elé.

- Még mindig kérdezősködni akarsz? – lehetett velem akármilyen rideg és undok valahogy… valahogy… mindig vágyódtam utána.

- Nem.

Baloldalra húztam a hajam és oldalra döntöttem a fejem. A szeme hirtelen vérvörössé vált és belemélyesztette a szemfogait a nyakamba. Apró, fájdalmas nyögés hagyta el az ajkaimat. Mikor Tom a véremet itta mindig lepergett előttem az életem. Bíztam benne annyira, hogy a kezébe adjam a sorsom. Mégis ott volt bennem a félsz.

- Miért csinálod ezt? – a félhomályban is könnyen ki tudtam venni aggódó tekintetét, ahogy az arcomat fürkészte.

- Mire gondolsz?

- Rám bízod magad.

- Nem tudom. – sütöttem le a pilláimat egy másodpercre.

- Legközelebb már nem tudlak visszahozni. – végigsimított a hajamon.

- Mint már mondtam az életem nekem nem ér semmit. – megfogtam a kezét és az arcomhoz húztam.

- Bolond, vagy ha ilyeneket gondolsz. A te életed rendkívül értékes. – ujjait gyengéden végigfutatta a csupasz karomon.

- Megint olyan mintha keresztkérdéseket tennél fel. Csak azért, hogy taníts.

- Akkor miért nem nézed, meg mi jár a fejemben? – nem ért hozzám csak a tekintetünk fúródott menthetetlenül egymásba.

- Ne kérd tőlem azt, amit nem akarok megtenni. – nem bírtam tovább a szemébe nézni.

- Olyat soha nem kérnék. – felém lépett, én pedig hátrálni akartam, de az ágy miatt nem tudtam. Így hát a lendület hatására az ágyon kötöttem ki fekvő pozícióban. Tom pedig felém mászott. – Az én múltam nem olyan dolog, amit tudnod kell. Sem a gondolataimat. Jess. Tudom, hogy ez fáj. De… talán tényleg biztonságosabb lenne, ha hazamennél a nővéreddel… - valami nedveset éreztem az arcomon. Egy könnycsepp.

- Ezt nem kérheted tőlem. – olyan volt mintha a szívembe egy tőrt szúrtak volna.

- Tudom, hogy ez veszélyes… - egy újabb könnycsepp. – De bármennyire is vigyázni akarok rád… Csak a saját vágyaim után megyek… Maradj velem! – csókolt meg.

Tom vérénél csak a csókja volt számomra édesebb. Mint egy lassan ölő méreg. Keserűen fájdalmas mégis… mégis a mennyekbe repíti az embert. Tudhattam volna, hogy nem szabad. Tudta is. Mégis… ha vele voltam búcsút mondtam a realitás szabályainak.

Egyszer csak elhajolt az ajkaimtól és mintha egy hihetetlen felső erő tette volna a falhoz vágódott. Fájdalmas nyögés hagyta el az ajkait és a földre rogyott.

- Tom! – futottam oda. – Uram Isten! Tom! – könnyek szöktek a szemembe. – Bill! – kiáltottam kétségbe eseten. – Bill!

- Mi a… - lépett be. – Tom! – térdelt mellém. – Mi történt?

- Nem tudom. – a sírástól az egész testem remegett.

- Mit csináltál vele? – kérdezte dühösen amint Tomot az ágyra fektette.

- Semmi. – a hangom gyenge volt.

- Jess. Utoljára kérdem. Mit műveltél a bátyámmal? – már ordított.

- Szerinted bántanám? – újabb könnyek törtek utat maguknak. Bill hihetetlen sebességgel mellettem termett és teljes erejével pofon vágott, aminek a hatására a tőlem balra lévő falnak ütköztem.

- Takarodj! – ordította. Felálltam és lassacskán kisétáltam a szobából. Egy pillanatra még megálltam és Tomot néztem. Az arcáról furcsa fájdalom írt le. Hirtelen egy öltönyös férfi jelent meg az ajtóban.

- Ki maga? – az összes izmom pattanásig feszülve várt az esetleges támadásra.

- Jessica Meyer? – rideg, érces hangja volt.

- Én vagyok az.

- Holnap este 10-re jöjjön be a tanács központjába. A tanács látni akarja. Ahogy Tom Kaulitzot is. – az arca végig rezzenéstelen volt.

- Megtudhatnám, hogy miért? – vontam össze a szemöldököm.

- Mivel kívülálló is tartózkodik itt sajnos nem. Ne késsenek. – azzal, ahogy jött el is ment.

- Mi a büdös franc folyik itt? – ordítottam Billre. Ekkor jelent meg Amelia.

- Alphonse járt már itt?

- Ha arra a fapofájú emberre gondol, aki a tanács küldönce akkor igen. – mondta Bill higgadtan.

- Milyen tanács? Miről van szó? – kétségbeesést sugárzó tekintettel néztem hol Billre, hol Ameliára.

- Jessica. Pakold össze a legszükségesebbeket. Velem jössz.

- De hát miért? Egyáltalán mi történik itt? Mi az a tanács? Miért akarnak látni engem és Tomot? Tudnom kell. – a hangom elcsuklott.

- Pakolj össze. – mondta hűvösen Bill. – Ez a legtöbb, amit most tehetsz.

- Bill… - nyoma sem volt az előbbi dühkitörésemnek.

- Pakolj és menny! – ordított.

Nem kérdeztem többet. Átmentem a szobámba és egy hátiságba összepakoltam mindent, ami pár napra kellhet. Majd köszönés nélkül távoztam Ameliával.

Az autója kint állt a ház előtt. Beszálltunk és már indultunk is. Amelia általában kedves arca megfeszült. Lehunytam a szememet és megpróbáltam ismételten olvasni a gondolataiban. Sikerült.

-A tanács nem viccel. Ha mindkettőjüket látni akarja, valami nagyon nagy gáz lehet. Lehetséges… Nem Amelia. Ilyenre még véletlenül sem szabad gondolni. Az már túl súlyos büntetés lenne. De ha mégis meg akarják öletni őket…- Hatalmas fékcsikorgás és az autó megállt. Én pedig ismét a saját elmémben voltam.

- Halálbüntetés? – ordítottam.

- Jessica… - próbált nyugtatni, de ez engem kicsit sem hatott meg.

- Ki, vagy egyáltalán mi az a tanács? Miért akarnak látni engem és Tomot? És miért akarnának megölni? – ezernyi és ezernyi kérdés cikázott a fejemben. De ezek voltak, amiket először ki tudtam mondani.

- Ha biztonságban leszünk, elmondom. – ezért irigyeltem Ameliát. Én nem lettem volna képes ilyen nyugodt maradni.

- Hogy érted azt, hogy biztonságban? – megrémültem. Lassacskán végigfutattam az előttünk elterülő tájon a tekintetem. És akkor megláttam. Én öltönyös fazon. – Rendben.

Amelia ismét beindította az autót és tovább haladtunk az úti célunk felé. Legszívesebben sírva ütlegeltem volna az első kezembe akadó dolgot. De a testem lefagyott. A könnyeim szakadatlanul és megállíthatatlanul folytak. Két dolog pörgött az agyamban monoton egymást követve. – Tom – Az édes mosolya, óvatos érintései és puha ajkai. – Meg kell védenem. – Mikorra már vagy ezredszerre gördült át az agyamon az autó megállt.

Hatalmas ódon faház volt. A horrorfilmekben szokott ilyen lenni. Persze ez sokkal jobb állapotban volt. Így méltóságtól sugárzón állt egy erdő közepén. Valahogy illet Ameliához.

- Gyere! – a hangja nyers volt, ahogy a lépcsőn állva rám nézett. Nem feleltem csak engedelmesen elindultam utána. Amint benyitott az ajtón az-az öltönyös férfi már ott volt. – A tanácsnak nincs joga a mentorok házába betörni.

- Ugyan Amelia. Hagyjuk a felesleges köröket. – valahogy sokkal lazábban vette a dolgot, mint mikor először találkoztunk. – A lányért jöttem.

- A szabályzat kimondja, hogy ha a mentor felelősséget vállal a tanítványáért a tárgyalás napja előtt, akkor a tanácsnak nincs beleszólása az elhelyezésről. – a szívem nagyot dobbant. Amelia úgy ált ki mellettem, ahogy azt csak nagyon kevésszer tették azelőtt.

- Úgy látom, még mindig észben tudod tartani az egész szabálykönyvet. – pimasz vigyor jelent meg az arcán.

- Több mint 300 év alatt sikerült szóról-szóra megtanulnom. De most távozz.

- A bíróságon találkozunk. – azzal olyan gyorsan eltűnt, mint a, sicc.

- Most már beszélhetünk? – fordultam Amelia felé.

- Gyere. – bevezetett egy nappaliszerűségbe ahol leültünk. – Mit szeretnél tudni?

- Először is. Mi az tanács?

- A tanács egy szervezet ahol a természetfeletti lények ügyes-bajos dolgaival foglalkozik, a köztük lévő békével és szabályozzák a tetteiket.

- Értem. – bólintottam. – És miért akarnak bíróság elé állítani Tomot és engem?

- Jessica. – nagyot sóhajtott. – Ittatok egymás véréből. Igaz?

- Igen. De ezzel mi a baj?

- Ez egy íratlan szabály a vámpírok között. Tilos a fajtánk véréből innunk. Azt hittem a fiúk ezt elmondták.

- Nem. – egy világ dőlt össze bennem. – Csak Tom és Te tudod, hogy engem Tom tett vámpírrá. A többiek azt hiszik, hogy én így születtem.

- Előbb utóbb ki fog derülni.

- De nem akarom, hogy kiderüljön. – makacskodtam erőtlenül.

- Ez nem a te döntésed. – felvette a táskámat és kézen fogva az emeletre vezetett egy szobába. – A folyosó végén van a fürdő. Engem a földszinten megtalálsz. Aludj jól.

- Mindent köszönöm. – szóltam utána mikor lement a lépcsőn. Biccentett egyet majd eltűnt a szemem elől.

Elmentem letusolni majd visszatértem az ideiglenes szobámba és leültem az ágyra. Elővettem a telefonomat és írtam egy üzenetet Biancának.

„Szia, Bia! Szia, Mia!

Bocsi, hogy csak így szólok egy sms-ben de pár napra haza kellett utaznom. Nem tudom, mikor jövök. Addig is legyetek jók! Puszim!!!”

Alig, hogy elküldtem az sms-t a telefonom csörögni kezdett. A képernyőn pedig Mia neve, és telefonszáma jelent meg.

- Szia! – vettem fel. A hangom annyira furcsán csengett, hogy megijedtem észre fogja venni.

- Te csak ne sziázgass itt nekem! – majdnem kiabált, a hangjában pedig a mérhetetlen düh kése villogott.

- Mia! Mi a baj? – kérdeztem aggódva.

- Velem? – döbbent le. – Veled mi a baj? Vámpír vagy.

A víz levert és kirázott a hideg. – Honnan tudhatja? – tettem fel magamnak a kérdést, amire természetesen nem tudtam a választ.

- Mia! Ne butáskodj. – erőltetettnek hallatszó nevetésfoszlány hagyta el ajkaimat.

- Jess! – nagyot sóhajtott. A hangja is higgadtnak tűnt. – Georg elmondta.

- Én megölöm. – a düh egy pillanatra végigfutott a testemen majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment.

- Jess… miért… miért nem mondtad el? – Mia hangját lassacskán a sírás eltorzította.

- Szerinted?

- De… de… - szipogott.

- Nem Mia. Ennek így kellett történnie. Most nagyon figyelj rám!

- Re… rendben.

- Kérlek szépen nagyon vigyázz magadra és Biancára. – minden egyes szónak olyan súlya volt, mint egy óriási kőnek, amik lassan maguk alá gyűrtek.

- Miről beszélsz Jess? – lassan hisztérikusba átcsapó sírás, amitől az én szemem is bekönnyezett.

- Mia. A vámpíroknak tilos vámpírvérrel táplálkozniuk. De Tom és én… - elcsuklott a hangom. – Ittunk egymás véréből. Ezért a tanács holnapra behívatott minket a bíróságra. Sajnálom.

- Jess… - ennyit hallottam már csak majd leraktam a telefont és ugyanazzal a mozdulattal ki is kapcsoltam.

Akkor hirtelen minden kitisztult előttem. A rosszulléteim. Nem a felhasználatlan erő miatt voltak. A tanács intézte őket. Jelek voltak. Az agyamat tengernyi infó és emlékfoszlány öntötte el. Lassan hátradőltem s amint a fejem a párnához ért már el is aludtam.

21:00. Pillantottam egy digitális órára, ami az ágymelletti kisasztalon foglalt helyet. Lassacskán feltápászkodtam és a fürdőbe indultam. Fogat mostam, fésülködtem meg a többi szokásos teendő. Majd visszamentem az ideiglenes szobámba.

A tárgyalásra tekintettel beraktam egy fekete, spagetti pántos, térdig érő ruhát. Miután felöltöztem, felvettem egy topánt majd lassacskán lebotorkáltam a földszintre. Furcsán erőtlennek éreztem magam.

- Jessica. – kapta el a karomat Amelia mikor majdnem elestem. – Minden rendben?

- Kicsit fáradt vagyok, de azt hiszem igen.

- Sápadtabb, vagy mint szoktál lenni.

- Tegnap nem ettem talán azért.

- Gyere. – Ameliára támaszkova lassacskán elértük a konyhát. Leültetett majd eltűnt. Pár perc múlva tért csak vissza egy 30 év körüli férfi társaságában. – Jessica ő itt Matt. A vámpírharapás az emberekben kábítószerhez hasonló anyagokat szabadít fel.

A Matt nevezetű férfi leült elém és oldalra fordította a fejét. A nyakán jó pár heg mutatta, hogy már egy ideje csinálhatja ezt. Lassan a nyakához hajoltam és belemélyesztettem a fogaimat. Ez valahogy annyira más volt, mint mikor Tom vérét szívtam. Az övé valahogy édes volt. De Matté arra emlékeztetett mikor még kislány koromban annyiszor elvágtam a kezem és lenyaltam az első vércseppeket. Nem ittam sok vért. Mióta csak vámpírrá váltam Tom vérén életem és meg tanultam uralkodni a legnagyobb szomjúságon is.

- Köszönöm. – mondtam halkan. Matt biccentett majd távozott.

- Most már jobban vagy? – kérdezte aggódva Amelia.

- Igen. – bólintottam.

- Gyere. Indulnunk kell. – indult el kifelé én pedig követtem.

Amelia bezárta a ház ajtaját, majd beszálltunk az autóba és útnak indultunk. A fekete kistáskámból elővettem a telefonomat és bekapcsoltam. 15 nem fogadott hívás és 1 üzenet Miától, szintén 15 nem fogadott Biancától és vagy 6 üzenet.

Mia üzenete:

„Szia Jess!

Bármi is fog történni ránk számíthatsz. Vigyáz magadra!”

Mia üzenetei:

„Te haza? Mi történt?”

„Jess! Miért nem válaszolsz?”

„Vedd már fel!”

„Minden rendben csajszi?”

„Ne csináld ezt Jess! Könyörgöm, vedd már fel!”

„Ugye nem esett bajod?”

Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, ahogy néztem az elhaladó tájat. Egy sűrű erdőben haladtunk. Majd hirtelen Amelia éles kanyart vett és egyenesen egy barlang felé haladtunk. Kissé nagyon meglepődtem, de nem mutattam. Miután beértünk a barlangba vagy még 15 percig haladtunk a viszonylagos sötétben majd egy parkoló szerűségbe értünk.

- Megérkeztünk. – mondta Amelia majd kiszáll én pedig követtem a példáját. Egy nagy faajtóhoz sétáltunk. Amelia kinyitotta és egy hosszú folyosó tárult elénk sok kis ablakkal és ajtókkal. Csendben követtem Ameliát az egyik ablakhoz.

- Jó napot. – köszönt a bent ülő 40 év körüli nőnek. – A nevem Amelia Neuman. Ő itt Jessica Meyer. 10-re jöttünk a tárgyalásra.

- A fő tárgyaló terem. – mondta a nő.

- Köszönjük.

Amelia elindult én pedig követtem. Egészen a folyosó végén lévő ajtóig. Csak akkor pillantottam meg, hogy ott székek is vannak. A székeken pedig Bill és Tom ült. Tom arca holtsápadt volt és a kezeit tördelte miközben Bill csak maga elé meredt döbbent arccal. Amelia Tomhoz lépett.

- Azt hittem van ennyi eszed. – mondta lenézően. Tom felnézett rá. A tekintete homályos volt.

- Amelia. Hagyd békén. – mondta halálos nyugalommal Bill. – Te legalább olyan hibás, vagy mint Tom.

- Igazad van Bill. Sajnálom Tom. – Tom csak bólintott egy aprót. Amelia pedig leült melléjük. Én csak akkor mertem oda menni.

- Sziasztok. – mondtam alig halhatóan. Tom felpattant a székről és szorosan átölelt.

- Annyira féltettelek. – az óra épp akkor ütött 10-e.

- Gyertek. – mondta Amelia és kinyitotta az ajtót. Mi pedig bementünk.

Egy elég nagy terem volt az ajtó mögött. 2-2 sor pad, két oldalon, majd egy kis kerítés, egy ajtóval. Utána 1-1 íróasztal 2-2 székkel, majd egy üres tér, aminek a jobb oldalon 2 sor pad majd a bírói asztal és a tanúk padja. Végül is teljesen olyan volt, mint egy rendes bíróság. Csak kisebb.

Amelia utasításait követve Tom és és leültünk az egyik íróasztalhoz, Bill és Amelia pedig a másikhoz. Majd bevonult az esküdtszék. Na, az kissé nagyon érdekes volt. Vámpírok, boszorkányok, nimfák, törpék és tündérek. Majd a bíró. Egy vagy 100 éves varázsló.

- A tárgyalást megkezdjük. – ütött egyet a kalapácsával. – A vádlottak Jessica Meyer és Tom Kaulitz-Trümper vámpírok. A vád: az egymás véréből való táplálkozás. Szólítom a tanúk padjára Bill Kaulitz-Trümpert. – Bill felállt majd egy férfihoz ment, aki egy könyvet tartott.

- Tegye a bal kezét a könyvre, a jobbat pedig a szívére és mondja utánam. – mondta a férfi Bill pedig engedelmesen megcsinálta, amit mondott. – Esküszöm, hogy az igazat és csakis az igazat mondom.

- Esküszöm, hogy az igazat és csakis az igazat mondom. – mondta Bill majd leült. Ekkor egy másik férfi lépett a színre.

- Ön Bill Kaulitz-Trümper?

- Igen.

- Ön vámpír?

- Igen.

- Mióta vámpír?

- Lassan 2 éve.

- Ki változtatta önt vámpírrá?

- A bátyám Tom.

- Látta a bátyját és Miss. Meyert amint egymás vérét szívták?

- Nem.

- Tudott ön a vérszívásról?

- Nem.

- Nincs több kérdésem. – mondta a férfi a bírónak. Bill felállt és visszaült Amelia mellé.

- Szólítom a tanúk padjára Amelia Neumant. – Ameliát is ugyanúgy leesküdtették majd kérdezgetni kezdték.

- Ön Amelia Neuman?

- Igen.

- Ön vámpír?

- Igen.

- Mióta vámpír?

- 325 éve.

- Ki változtatta önt vámpírrá?

- Edmond Smith.

- Látta ön Miss. Meyert és Mr. Kaulitz-ot amint egymás vérét szívják?

- Nem.

- Tudott ön a vérszívásról?

- Nem.

- Nincs több kérdésem. – Amelia felállt és visszaült Bill mellé.

- Szólítom a tanúk padjára Jessica Meyert. – a torkom kiszáradt és a gyomrom görcsbe ugrott. Tom megszorította a kezem, ezzel egy kis erőt adott. Lassan felálltam és oda mentem a férfihoz. Felesküdtem majd leültem.

- Ön Jessica Meyer?

- Igen.

- Ön vámpír?

- Igen.

- Mióta vámpír?

- 2 hónapja.

- Ki tette önt vámpírrá?

- Tom Kaulitz- Trümper.

- Ön és Mr. Kaulitz többször is táplálkozott egymás véréből?

- Igen.

- Milyen gyakran?

- Naponta.

- Tudott ön erről a szabályról?

- Nem.

- Mr. Kaulitz tudott erről a szabályról?

- Nem tudom. – hát annak a férfinak se lehetett ki mind a 4 kereke.

- Ha tudott volna ivott volna Mr. Kaulitz véréből?

- Valószínű nem.

- Nincs több kérdésem. – felálltam és visszaültem Tom mellé.

- Szólítom a tanúk padjára Tom Kaulitz Trümpert. – Tom felállt, leesküdött majd leült.

- Ön Tom Kaulitz Trümpert?

- Igen.

- Ön vámpír?

- Igen.

- Mióta vámpír?

- 2 éve.

- Ki tette önt vámpírrá?

- David Josh.

- Ön és Miss. Meyer többször is táplálkozott egymás véréből?

- Igen.

- Milyen gyakran?

- Naponta.

- Tudott ön erről a szabályról?

- Igen.

- Tudta, hogy mi lehet ennek a következménye?

- Nagyjából.

- Nincs több kérdésem. – Tom felállt és visszaült mellém.

- Az esküdtszék visszavonul meghozni az ítéletet. A tárgyalást berekesztem az ítélethozásig.

Felállunk és kimentünk a tárgyalóterem elé. Én Tom mellé ültem, aki nem engedte el a kezemet. Erősen fogta, de nem okozott vele fájdalmat. Hosszú óráknak tűnt az-az idegtépő 30 perc mialatt megszületett az ítélet.

- Az esküdtszék meghozta az ítéletet? – kérdezte a bíró mikor már ismét bent voltunk.

- Igen. – mondta egy 30 év körüli boszorkány.

- Mi az ítélet?

Mielőtt a nő bármit is mondhatott volna az összes lámpa lekapcsolódott a helység pedig elsötétült. Éreztem, ahogy Tom felkap az ölébe és elkezd rohanni. Egyik pillanatról a másikra a folyosón voltunk majd a parkolóban. Majd Tom kocsijában. Engedelmesen beöveztem magam. Tom a gázra taposott és már repesztettünk is kifelé a barlangból vagy 200 km/órás sebességgel.

- Ne félj Jess! Nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem.

- Tom. Ez őrültség. Miattam kockáztatod az életedet?

- Élet. – nevetett fel keserűen. – Nekem nem volt életem. Csak valami életnek mondható szemétség utána meghaltam. És most nézz rám. Vámpír vagyok. Élőhalott. Aztán jöttél te. És fenekestül felforgattad az életnek nevezett akármimet. Azóta lehet ezt az állapotot életnek nevezni. Gyűlölöm magam, azért amiért vámpírrá kellett téged tennem. De nem bírtam volna ha…

- Megmentettél a haláltól. Azt, hogy itt vagyok, csak neked köszönhetem. – mosolyodtam el halványan.

Kiértünk az utópályára. Szerintem egyikünk se tudta merre megyünk. De akkor ez volt a legkisebb bajunk. Üldözöttek lettünk.